Új Pedagógiai Szemle 2001. június [antikvár]

Emlékezetes szellemi élményt jelentett számomra, amikor neveléstörténeti tanulmányaim során megismerkedtem az utópista szooialisták, Owen és Fourier nevelésrSl alkotott nézeteivel. Különösen érdekesnek tűntek a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására vonatkozö elképzeléseik. Érdeklődésemet valőszinűleg az motiválta, hogy akkoriban kerültek először nyilvánosságra azok a szooiolőgiai kutatási eredmények, amelyek arra utaltak, hogy az iskolarendszer - a rezsim minden valós és propagandisztikus törekvése ellenére - nem képes kompenzálni a családok eltérő anyagi és kulturális miliőjéből eredő különbségeket. Ezek a kutatások nagyban hozzájárultak az iskolai nevelés mindenhatóságába vetett ifjúkori ábrándjaim szertefoszlásához, a társadalmi tagozódás szerepének felismeréséhez az életút meghatározásában. Nagy kiábrándulás volt ez, a nevelés megváltó erejéről való "álmodozások korának" végleges lezárulása. Ebben a pedagógiai illúzióvesztésben némiképp szenvedő, ugyanakkor megoldások után kutató egykori önmagam számára különös jelentősége volt az utópisták kommunisztikus, falanszterszertt alternatívájának. Owen és Sourier a 19. század első évtizedeiben azt javasolta, hogy a gyerekeket ki kell emelni abból a családi-mikrotársadalmi környezetből, amelybe születtek, s kommunisztikus telepeken kell felnevelni, ezzel juttatva mindenkit egyenlő esélyekhez. Máig emlékszem arra, hogy milyen hatást gyakorolt rám Owen leírása az 1824-ben általa létrehozott New Harmony nevű kommunisztikus telepről, amelyet saját utópisztikus elvei mellett Pourier nevelési koncepciójának felhasználásával alkotott meg Amerikában. Saját nevelődésem példáján - az ötvenes években is jó körülményeket biztosító polgári családban nőttem fel - tapasztaltam meg a családban megélhető gazdag érzelmi kapcsolatrendszernek a személyiségfejlődésben betöltött, semmivel nem pótolható szerepét. Ezt a tapasztalatot egészítették ki a fejlődés- és személyiségpszichológia terén a családi szocializációra, az anyagyermek kapcsolat szerepére vonatkozó ismereteim. Két nézet ütközött bennem az egyenlőtlenségek kezelését illetően: ragadjuk-e ki a gyerekeket a hátrányos helyzetű családi miliőből, s ezzel jelentősen javítsuk társadalmi esélyeiket, vagy az esélynöveléssel szemben elsSdlegesebbnek tekintsük a harmonikus személyiségfejlődés, az érzelmi biztonság szempontjait, s ameddig csak lehet, tartsuk a család - ugyan meglehetősen heterogén értékeket, mintákat, légkört jelentő - meleg, óvó keretei között őket. Dilemmám kialakulásában szerepet játszottak azoknak a mélyinterjúknak a tapasztalatai is, amelyeket egy családszociológiai vizsgálat keretében az Ormánság apró cigány putrijaiban roma szülőkkel készítettem akkoriban. Döbbenetes volt, hogy ezek a számomra addig elképzelhetetlen nyomorban, civilizálatlan feltételek között élő roma családok - minden előzetesen kialakult elképzelésemmel szemben - folytatás a hátsó borítón