Labdarúgás 1960-1963. (vegyes számok, 20 db) [antikvár]

Á bajnokság mérlege Fejlődött-e a magyar labdarúgás az 1959/60-as bajnoki évben? Azt hiszem, ez a legfontosabb kérdés, amit egy bajnoki évet lezárva ieltebetünk. Ahogy mondani szokták, a labdarúgás „nemzetközi" sportág. A szurkolók meg olyanok, mint a nagy pineék bormesterei: örökösen mérik a fokot, mérik az erőviszonyokat. S ha tehát most egyszerűen és általánosítva kellene válaszolnunk a feltett kérdésekre, akkor igent mondanánk. Igen, a magyar labdarúgás fejlődött az elmúlt bajnoki évben. A színvonal kétségkívül magasabb volt, mint egy esztendővel ezelőtt. Edzőink nagyobb sikerrel alkalmazták a modern taktikát (tömör védekezésből, hátulról gyors támadásindítás, ellentámadásnál ugyanilyen gyors visszatömö-rUlés saját 16-osunk tájékára). Ehhez persze, megfelelő erőnlétben levő játékosok kellenek. Nos, az erőnléttel sem volt különösebb baj. Néhány fiatal játékosunk egyre érettebb játékot mutatott. Hogy csak egypár nevet említsek: Albert, Göröes, Nóvák, Ihász, Nagy, Szentmihályi, Solymosij Menczel, Kékesi, Gelei. Nem vitás az sem, hogy sok úí tehetséget is megismertünk. Ismét csak kapásból sorolok fel néhányat közülük: Mészöly, Dunai, Laczkó, a diósgyőri Pál, Sas, Zengői, Göncz, Kocsis és mások. Azt is jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a bajnokságban zökkenő nem volt: tervszeriren üzemeltettünk. Ha még mindehhez hozzávesszük az őszi évad nemzetközi sikereit, majd tavasszal az UEFA-torna megnyerését és az olimpiai selejtező tornán aratott 100%-os győzelmünket és a KK megnyerését, akkor nemzetközi mérlegünk sem kedvezőtlen. Van tehát jócskán eredmény. Ugyanakkor sok megoldásra váró problémát is vetett fel az 1959/60-as év. Vegyük sorjába ezeket. A modern taktika alkalmazásánál még mindig aránytalanul nagy szerepet kap a védekezés, a támadás-építéssel szemben. Az olaszok vagy a franciák gyorsabban, több mozgással és a fedezeteket is bevonva, több emberrel építik a támadásokat. Éppen ezért gyakran megfigyelhető, hogy a pályán „kézílabdaszerűen" a két 16-os környéke „sűrűn lakott", míg a pálya közepe „kihalt", éppen a túlzott védekezés és a nem kielégítő támadás-építés miatt. Ezen a téren tehát tovább kell fejlődnünk. De azt hiszem, itt nem szabad megállnunk. A magyar labdarúgás hímeve megköveteh, hogy szakembereink ne elégedjenek meg a modern taktika alkalmazásával, hanem Irla : Bares Sándor valami újat igyekezzenek kitalálni és ezt az újat a pályán alkalmazni. Az erőnléttel nem volt baj — állapítottuk meg fentebb — bár lehet, hogy a támadásoknál tapasztalt kevesebb mozgás erőnléti okokra vezethető vissza. Mégis általában az a véleményünk, szakembereink a kondicionálást megfelelően értik és általában jól „hozzák" a játékosokat. Nem fejlődik azonban az egyéni képzés. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert eljutottunk talán legnagyobb megoldásra váró feladatunk témájához. Mit értünk egyéni képzés alatt? Azt, hogy az edző rendszeresen és tervszerűen külön foglalkozzék egy-egy játékossal. Szükség van erre? Igen, erre múlhatatlanul és égetően nagy szükség van! Alig van magyar játékos — különösen csatár —, aki jól fejelne. Kétségtelen, hogy ez adottság dolga is. De állandó és rendszeres foglalkozással egy bizonyos átlagot minden játékosnál elérhetünk! Mindenki fejelhet jól. Vagy vegyünk egy másik hiányosságot. Játékosaink gyengén rúgnak. Ezért kevés a keresztlabda és ezért ritka az a csatár, aki 20—25 méterről kellő erővel, s ugyanakkor helyezve tud lőni. Annál több olyan játékos van, főleg a fiatalok között, akikhez ragad' a labda, akik nagyszerűen cseleznek, de akiknek a rú-gótechnikája egyszerűen szánalmas. Vagy beszéljünk a lassú, lomha mozgású játékosokról, akikből persze vágtázót soha sem lehet faragni, de akiket kellő egyéni foglalkozás esetén alaposan fel lehet gyorsítani. Az ifjúsági korú játékosoknál, de a szenioroknál is sok a gyenge felsőtestű, vékonypénzű gyerek. Itt is egyéni foglalkozásra van szükség; erősítő gyakorlatokra. Az egyéni képzés több munkát ró edzőinkre. Több fáradtságot és rengeteg türelmet igényel, mert számolni kell azzal is, hogy az egyéni képzés eredménye nem azonnal, hanem csak hónapok, sőt évek múlva jelentkezik. Mégis edzőinknek vállalniok kell ezt á megterhelést, mert enélkül csak félmunkát végeznek, s mi több, enélkül a magyar labdarúgás további fejlődése nem képzelhető el! Nagy gondot okoz számunkra az erős, kiterjedt tömegbázis rendezetlensége. Nyílt titok, hogy a magyar labdarúgás „rezervoárja" nem túlságosan nagy. A járási bajnokságok — enyhén szólva — döcög- nek, és a legfiatalabbak labdarúgása sincs megoldva. Az 1960/61-es évben teszünk egy-két puhatolózó lépést, de ez még csak út-keresés lesz, s a problémákat nem fogjuk tudni megoldani. A „gyermek-futball" hiánya annál nagyobb fejtörést okoz nekünk, mert mostmár tudományosan beigazolódott és végérvényesen eldőlt, hogy a legkedvezőbb, ha a labdarúgást 10 éves korban kezdik el a gyerekek. Természetesen szakképzett oktató felügyelete alatt. Az NB l-es ifjúsági bajnokság nem vált be. Csak kísérletképpen vezettük be ezt a bajnokságot és nagyon nehéz szívvel szüntettük meg. De be kellett látnunk, hogy a nagy távolságok legjobb szándékainkat is keresztülhúzták. Ne felejtsük el, hogy itt javarészt ilyen vagy olyan iskolát végző tanulókról volt szó. Nem oldottuk meg az átigazolás kérdését sem. Csaknem minden józanul gondolkozó egyesületi vezető és szurkoló igazat adott nekünk abban, hogy idén nem csináltunk rendkívüli átigazolásokat. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy ilymódon megelőztünk ugyan egy sor erkölcstelen jelenséget, a csapat-erősítések elvi problémájálioz azonban nem jutottunk közelebb. Márpedig alapvetően fontos dolog, hogy az átigazolási és csapaterősítésí problémát megoldjuk. Szorosan idetartozik az úgynevezett „lecsapolás" ügye is. Különösen az NB l-es kluboknál jelenté-keny az olyan ifjúsági játékosok-száma, akik az ifjúsági csapatból kiöregedtek, de sem az első, sem a tartalék csapatba nem kerülhetnek be. Ezek a gyerekek játszani szeretnének. A. szabványkönyv szerint azonban várniok kell egy évet. Persze itt nem csábításról, nem erkölcstelenségről van szó — hiszen nevelő egyesületeik szívesen elengedik őket —, hanem egyszerű klub-cseréről. A „leesapolást" tehát emberségesen kell megoldanunk. Nem szabad tűrnünk, hogy az egyéves várakozási idő miatt akár csak egy fiatal játékos is elkallódjon. Ha már az ifjúságiaknál tartunk, jegyezzük gyorsan meg, hogy a korhatárt hozzá kell igazítani a nemzetközi szinthez. Vagyis, az a játékos, aki szeptember l-ig betöltötte 19. évét, az őszi idényben már szeniornak számit. Az 1959/60-as bajnoki évet igyekeztünk elemezni. S íme az elemzés feltárta sürgősen megoldandó feladataink légióját. S most ez a mi munkánk, és nem is kevés Négy diósgyőri játékos az 1959/60-38 Hódi Zoltán nyerte lapunk exüst serlegét! Legördült a függöny, egy bajnoki évnek ismét vége. Ilyenkor a számvetés idején előkerülnek a különféle statisztikák, s a szakemberek és a szurkolók tanulságokat vonnak le legjobb csapataink vetélkedéséből. Mi is ezt tesszük, amikor osztályzó-könyvünk alapján megállapítjuk játékosaink 1959/60. évi rangsorát az átlagteljesítmények alapján. Ezúton is nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a ranglista az átlagok alapján készült, s ezért nem valós kiiejezöje a labdarúgók közötti tudás különbségnek! Legtöbb poszton persze azok a játékosok diadalmaskodtak, akik több adottsággal, nagyobb tudással rendelkeznek mint társaik, de néhány helyen szerényebb tudású játékosok megelőztek néhány válogatottat. Ivánról például nem lehet azt állítani, hogy jobb játékos mint Sándor, a jobbszélsök között mégis Iván vezet, mert teljesítménye közel sem volt olyan hullámzó mint Sándoré. S ez az eset más posztokon is fennáll! Azoknak a játékosolínak az átlagát számítottuk Iá, akik legalább tizenöt mérkőzésen szerepeltek! A bajnoki hajrá az osztályozókönyvben is hozott változásokat. Néhányan alaposan előre nyomultak. Sőt, két olyan játékos is akadt, - aki éppen a hajrában szerezte meg az első helyet. Rajnára ép a diósgyőri Törökre gondolunk. Nagyszerűen hajrázott Szentmihályi, Palieskó, Várhidi, Solymosi, Göröcs és mások is. Persze ezt nem mindenki mondhatja el magáról, voltak például olyanok, akik éppen a hajrában estek vissza. Romlott az átlaga Gro-sicsnak, Ughynak, a csepeli és a diósgyőri Pálnak, Orosznak, Albertnak, Mathesznek, Tichynek, Bu-zánszkynak, Szuszának is. Aki alaposan átnézi a ranglistákat, bizonyára meglepetten szerez tudomást a diósgyőri játékosok előkelő helyezéseiről. Ügyszólván alig van olyan diósgyőri labdarúgó, aki ne az élmezőnyben foglalna helyet. Aki azonban alaposan fontolóra veszi a dolgokat, rájön arra, hogy a DVTK játékosok valóban nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Gondoljunk csak a DVTK ötödik helyére, arra hogy ez a csapat egész tavasszal csupán négyszer kapott ki, sokáig versenyben volt a negyedik helyért, s végül megszerezte a legjobb vidéki csapat büszke címét. Ez most sikerült először a diósgyőrieknek, s számukra ez éppen olyan öröm mint az Újpesti Dózsának a bajnokság megnyerése. Ez a szép helyezés jut kifejezésre a játékosok rangsorolásában is. A kapusok között nagy volt a vetélkedés. Grosics ugyan végig tartotta vezető helyét, s bebizonyította, hogy még mindig ő a legjobb kapuvédőnk, de nyomában ott volt Hódi, Ilku és Török is. A többiek közül Szentmihályi tűnt ki legtöbbször. Rajna és Hetényi versengése nagyon érdekesen alakult. Hetényi állt a hajráig az élen, de miközben ő sérülés miatt nem játszhatott, Rajna egymásután szerezte a magas osztályzatokat, s végül élre ugrott. Síposnak a szegedi Fortörő sokáig nyomában volt, hiszen hónapokon keresztül holtversenyben voltak. Sipos az utolsó hetekben elhúzott, s Portörőt az újpesti Várhidi is megelőzte. Figyelmet érdemel az is, hogy & középhátvédek átlaga milyen magas. Még a hatodik Polgár végosztályzata is hét fölött vari. A balhátvédek között találjuk az egész bajnoki év legmagasabb átlagát elért játékost: Paulást. Osztályzata: 7,57 (!) Paulás olyan típusú játékos mint Herendi és Sipos. Azaz csak elvétve játszik gyengén. A diósgyőri labdarúgó a legjobb magyar balhátvédek közé emelkedett. Ezt néhányszor már nemzetközi mérkőzéseken is bebizonyította. A legtöbbször a jobbfedezetek ¦ rangsora változott. Bozsik is, Ughy is, Nagy is volt az élen, s végül a végső győztes a diósgyőri Török lett. Nem vitási hogy az ő formája volt a legegyenletesebb, hiszen annak ellenére, hogy egyszer kiállították — s az egyes osztályzat alaposan lerontotta az átlagát — megelőzte társait. Bozsik, de különösen Szojka és Bundzsák elmaradt igazi tudásától. Berendi és Kiebián versengésébe Solymosi is beleszólt, s elfoglalta a második helyet, Berendit azonban csak megközelíteni tudta. Meglepetés Borsányi és Kotász gyenge helyezése. A csatárok közül Tichy, Orosz és Rákosi kezdetben nagy előnyre tett szert. Tichy és nagyjából Rákosi is megerősítette vezető helyét, Orosz azonban nagyon visszaesett, s Göröcs majdnem utolérte. Sándor ősszel szinte behozhatatlannak látszó módon vezetett, de néhány kirívóan mérsékelt játékkal fokozatosan rontott osztályzatán, s Iván megelőzte. Pál László főleg tavaszi jó szereplésének köszönheti elsőségét. Most pedig nézzük az osztályzó-könyvet: Grosics Kapusok 1. Grosics (Tatabánya) 2. Hódi (Diósgyőr) 3. Ilku (Dorog) 4. Török (tj. Dózsa) 5. Szentmihályl (Vasas) 6. Faragó (Bp. Honvéd) 7. Mészáros (Szeged) 8. Gelel (MTK) 9. Tóth I (Csepel) 10. Cserháti (SBTC) Rajna Jobbhátvédek 1. Rajna (Ü. Dózsa) 2. Hetényi (Tatabánya) 3. Werner (Diósgyőr) 4. Pallcskó (MTK) 5. Buzánszky (Dorog) 6. Kárpáti (Vasas) 7. Molnár (Szombathely) 8. Sándor (SBTC) 9. Berta (Ferencváros) 10. Szabó (Szeged) Sipos Középhátvédek 1. Sípos (MTK) 2. várhidi (Ü. Dózsa) 3. Portörö (Szeged) 4. Szigeti (Diósgyőr) 5. Mátrai (Ferencváros) 6. Polgár (Tatabánya) 7. Lakat (Dorog) B. Jancsik (SBTC) 9. Tarr (Szombathely) 10. Zalai (BVSC) 7,12 7.00 6,36 6,35 6,27 Paulás Balhátvédek 1. Paulás (Diósgyőr) 7,57 2. Dalnoki (Ferencváros) 3. Takács (Csepel) 7,00 4. Sárosl (Vasas) 6,85 5. Kürtösi (Szeged) 6.63 6. Nóvák (Szombathely) n,58