Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Buza János
TÖRÖKKORI ÁLLATTARTÁSUNK
A „VADSZÁM" ÉS AZ ADÓZÁS TÜKRÉBEN
Immár százhúsz esztendeje annak, hogy Szilágyi Áron és Szilágyi Sándor1 csaknem két kötetnyi forrásanyagot tett közzé Nagykőrös 17. századi számadáskönyveiből. Mind a mai napig gyakran idézett okmánytáruk — mint szelektív és tematikus forrásközlés - az említett mezőváros adókönyveinek fontosabb tételeit, többek között az ún. marhaszámot2 is, tartalmazza. Eszerint a csupán 1643-ban vadszámként3 említett marhaszám 1637-ben volt a legmagasabb, 11 300,4 a mélypontra pedig 1663-ban süllyedt, amikor az összeírt marhaszám 4573-ra csökkent.5 E kiragadott két adatból könnyűszerrel lehetne arra következtetni, hogy Nagykőrösön a 17. század első harmadától a második harmad végéig súlyos válságon ment át az állattenyésztés, a török kiűzését követően pedig katasztrofális nyomorúságban tengette életét a lakosság. Ennek illusztrálására időnként a „Nagy-Kőrösi krónika" sorai szolgálnak, mely szerint „.-. . az egész városbeli nép vagy lakosoknak keze alatt nem maradott több egy fekete tehénnél, melly is az ekklésia pinczéjében tartatott, és ugy lett megmaradása."6 Ismerve a mezővárosiak feljegyzéseit arról, hogy a beszállásolt katonaság eltartása, a „pro discretione" ajándékozott lábas jószág és a hadak pusztítása mily mértékben apasztotta az állátállományt,7 nem kételkedhetünk abban, hogy Nagykőrös jószágállománya alaposan megfogyatkozott.