Századok 2009/3. [antikvár]

Részlet: TANULMÁNYOK Miskolczy Ambrus BERZEVICZY GERGELY SZÍNEVÁLTOZÁSAI (Adalékok az állam, a társadalom, a hadsereg reformterveihez és reformelképzeléseihez) Berzeviczy Gergely (1763-1822) történelmünk egyik legrendhagyóbb alakja, vagy legalábbis annak tűnik. A felvilágosult reformpolitika nagy hullámaival emelkedő ifjút közelről ismerjük.1 De aztán 1794 után már nem igazán tudjuk követni a politika útjain. Lépten-nyomon rejtélyesnek tűnő mozzanatokba ütközünk. Mert nem igazán derül ki, hogy mi fordította szembe a nemességgel és a magyar nemzeti követelésekkel, de az eddigi szakirodalom alapján azt sem igazán látjuk világosan, hogy mennyire is fordult szembe azokkal. Hogy következtetéseinkből valamit előlegezzünk, jelezzük: színeváltozás, útkeresés és értékhűség egyaránt jellemzi Berzeviczy Gergelyt. Kísérletünk vázlat, a színeváltozások vázlata, mert maga a kor is a színeváltozásoké. A politikai erőteret két hatalmi tényező strukturálta: az uralkodói hatalom és a nemesség, más szóval az abszolutizmus és a rendi alkotmányosság. Viszonyukat éles konfliktusok és kölcsönös kompromisszumok jellemezték. A 18. században a felvilágosodás átrendezte a csatasorokat. Először a központi hatalom karolta fel modernizációs reformjai érdekében. II. József megpróbálta azt, amit Rivarol hiába javasolt a francia királynak: forradalmat felülről. Reformjainak felszabadító hatása volt, de a felszabadulok a felszabadító ellen fordultak. Berzeviczy is ezt tette. Együtt mozgott közegével, azzal az evangélikus nemességgel, amely saját bőrén érezte a katolikus hegemóniát, és a központi hatalomtól várt változtatást. Már apja is vonzódott Mária Teréziához pedig ő vallási téren óvatos volt.2 Barátja és tanárainak tanára az a Benczúr József volt, aki az uralkodói abszolutizmus teoretikusa lett, és protestáns létére megbélyegezte a protestantizmus érdekeit védő és felkaroló rendi szabadságtörekvéseket, Bethlen Gábor felszabadító háborúját és Rákóczi felkelését, amelyek hajdan nagyon is élvezték a szülőföld és a tágabb pátria evangélikusainak is a támogatását, akiket olykor a Habsburg uralkodó keményen és véresen próbált megfegyelmezni. „Benczúr történelemszemlélete — írja H. Balázs Éva — bizonyos pozitívumok mellett, igen sok mérgező anyagot hordott magában, s tanítványainak ennek megtanulása után volt mit elfelejteniök, ha birodalmi polgárból magyar hazafivá akartak válni."3 Berzeviczy ebbe az irányba indult. 1781-ben, mint diák Montesquieu-re hivatkozva a demokratikus monarchiáról értekezett, 1 H. Balázs Éva: Berzeviczy Gergely a reformpolitikus 1763-1795. Bp. 1967. 2 H. Balázs: Berzeviczy, 27. 3 H. Balázs: Berzeviczy, 46.