Az öreg Istóczy [antikvár]

I. Szálkás, hosszúkás betűivel levelet írt az apám. Nem volt benne semmi különös. De ugyan mi furcsaság történhetnék abban a kis hegyaljai faluban, ahol hólepte vityillók alatt télidején békésen iszogatják az emberek a bort? Egy-két gyerek születik, egy-két ember meghal, s az élet megy tovább a maga rendjén. Aki öreg, ahhoz közeláll a hálálj annak jobban fáj, ha ismerőst búcsúztat a harang. Hátha én leszek a következő!" — mondja. Bennünk, fiatalokban inkább emlékeket éleset. Tudomásul vesszük a hírt, esetleg eszünkbe jut a megholtról néhány emlék, azután napirendre térünk felette. Szívünkben valahogy azt érezzük, hogy tőlünk messze még a „Szent Mihály lova" és nincs miért szomorkodnunk. így vagyok én is az öreg Istóczy bácsival, ahogy most apám leveléből olvasom a hírt, hogy a hajdani ravasz tréfacsinálóra pár napja rádobálták a hantot. Pedig én szerettem Istóczy bácsit, és most is úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap láttam volna. Hujj, de csodamód elfenekelt egyszer a kukoricás szélén, mert mindig a földjére rúgtuk a labdát! De nem sántultam bele, s mivel akkor még futballistának készültem, büszkén viseltem ezt á büntetést. » Hát szó ami szó, Istóczy bácsi nem volt közönséges ember. Már a termetében is volt valami. Majd kétméteres, vállas férfivá nőtt, és olyan jól tudott tréfát csinálni, hogy amikor vasárnap a kocsmába ment, egyszerre tíz oldalról is kínálták Kekkel. Az állomáson dolgozott, mint alkalmi munkás. Sarabolta. a pályát, rakta a csomagot, amikor pedig szabad napja volt, vagy elfogyott a tennivaló, 3