Csillagszálló - Emigráció [antikvár]

kertész ANNA Bukta Járta az ellenszenves nevű várost fülhallgatóval a fején, és csak szomorkodott elmúlt dolgokon, meg sem próbálta jól érezni magát a nyirkos házfalak között. Már azt sem tudta, hogy került ide. Valami olyasmi lehetett, mint amikor kiskorában nem engedte, hogy betakarják éjszaka a szülei, pedig baromira fázott. Ment, mert mindenki azt mondta, maradjon, ment, mert szíven rúgták. Ment, mert egyre fogytak körülötte az emberek, és nem ő akart lenni, aki becsukja az ajtót. Irigyelte a nagyszülei generációját, mert nekik magyarázkodni se kellett, ha leléptek (na ja, a ruszkik), ő meg szimplán béna volt, és itt a pékségben többet fog keresni, mint otthon a szerkesztőségben. Nem is ment jól az angol, semmilyen nyelvet nem tudott megtanulni rendesen, mert annyira szerette a magáét; és csak nézte a szájukat, hogy milyen undorító, ahogy formálják a szavakat. Rondák voltak a lányok és nyálkásak a férfiak. Ez volt az első napja a városban és tudta, hogy soha nem fogja itt jól érezni magát. Idegen akart maradni, elhatárolódni, csupán betolakodni. Meg akarta élni, hogy ez száműzetés, mert idióta, hogy elindult. Mert regény- vagy filmhősnek képzelte magát, aki majd vergődik egy elcseszett angol kisvárosban. Körbe nézett: a díszlet megvan a vergődéshez. Már ötödszörre hallgatta azt a rohadt Morphine számot, és szomorúbb volt, mint a dal. Tudta, hogy semmi elől nem lehet menekülni, a hibáit is becsomagolta szánalmas poggyászába. Emlékezett, mikor először járt az országban. Bement egy zeneboltba, mindent meg akart venni, és semmire nem volt pénze. Most, ha napi kétszáz buktát elad, megveheti a vágyott Depeche Mode-os pólót, csak vissza kéne ugrani az időben tizenöt évet, és odaadni a nyavalyás pólót annak a sóvárgó kiskamasznak. Páran már itt voltak a régi haverok közül, jöttek világmegváltó tervek nélkül, megélni. Nem hívta fel őket, pedig ott volt a három szám a noteszében, de nem akarta látni őket burgerking fejfedőkben, meg parkolóőrként. És nem akart cofibréket meg szili hosszokat, már aznap is hajnalt akart a Margit hídon, és reggeli húslevest a nagyinál, akinél a másnaposság gyengédséget szül. Apró tűként szurkálta a honvágy pár nap után. Mint régi szerelmek mellé képzelt nőket, úgy látta a nevetgélő vendégeket kedvenc pesti helyein, ők azt tehetik, amit ő akar. És még mindig azt a számot hallgatta, pedig már nem az első napja volt a városban, a munkatársai csúfolódtak a háta mögött, a fülükre mutogatva utánozták őt, a hülye magyar lányt, aki mindig zenét hallgat. A szobája alacsony volt és kicsi, rengeteg sarokkal, még viccnek is rossz volt azon az első estén, hogy megszámolja. Baromira fázott, a csapban külön folyt a meleg és a hideg víz, összecsapkodta, és nem volt min nevetni. Egy hónap után feladta. A sajgó lábakat a műszak után, a hosszú sétákat a világvégi helyen, a nedvességet, a szürke eget, a szemezést a bőrönddel. Lemondott az ezer eurók-ról, amiket nem forintos helyeken költhet el, és végleg lemondott magáról. Hazament egyhónapnyi emigráció után, állta a gunyoros tekinteteket, és vigyorogva baktatott Budapest szürke-nyirkos utcáin, fülhallgatóval a fején.