Egy ösvényen [antikvár]

Kamarás töltött a szürke pléhbögrékbe és körbe adta az italt. Nem volt csak négy bögre, így magát utoljára hagyta, meg ágy szomszédját, Molnárt is. Az italt ő hozta, ő a gazda, Molnár meg várhat. Azt úgy se érdekli az ilyesmi, nagyon el van foglalva önmagával. Legtöbbször csak föllódítja magát a vaságyra és órák hosszat nézi a pókhálót a mennyezeten, mintha semmi sem volna egyéb a világon. No persze, ő érzi a maga terhit. Nem is lehet olyan egyszerű kiszállni a Pobedából, elszokni attól, hogy mindenki megkalapolja és belebújni a piszkoskék overálba, amiben egészen elszemélytelenedik az ember. Valami fejes volt, aztán egyszer csak szóval karambolja lehetett. De erről nem beszéltek sohasem. Molnár nem mondta, ők meg nem kérdezték. Már egy hónapja közöttük volt, azóta, hogy a kis Sitkei elment katonának. Annak a helyére jött ez a se nem öreg, se nem, fiatal, se nem fürge, se nem ügyes, se nem balkezes Molnár.Fogjad, no, szaki! nyújtotta Kamarás a meg-buggyantott bögrét az ágyon heverő Molnárnak, Igyál! De Molnár nem nyúlt a bögre után. Mozdulatlanul feküdt fenn az emeletes ágyon, s bámulta a pókhálót, melyről hosszú, poros szálak csüngtek lefelé.. Ej, no, mi ütött beléd, még csak szóra se méltatod az embert? rebbent meg Kamarás arcán minden szarkaláb. - Ha már közénk csöppentél, legalább éld z életünket. Ha iszunk, igyál, ha eszünk egyél!Hagyjatok, nem iszom!Hideg tiltakozás pörölt szavaiban, kurta-furcsa elutasítás, mely ugyan nem volt rosszindulatú és ellenséges, de akaratlanul is szúrt, mint a tű. ügy Is lehetett3