Látóhatár 1987. január [antikvár]

Részlet: Garai Gábor a napbanéző köszöntése Vészi Endre hetvenéves Egy szeptember végi szombat reggelen, úgy nyolc óra tájban, kifordulok a Mikó utca sarkán az Attila útra balra, a Krisztina körúti pavilon felé igyekszem, hogy megvegyem a hétvégi újságokat. A környék még meglehetősen néptelen. Messziről látom, hogy a Horvát-kert sarkán, a terméskőből rakott peremen egy férfi ül és arcát a napba tartja. Az éppen csak odahulló keskeny sugárba. Körülötte jobbról-balról árnyék, a Várdomb még fölfogja a ragyogást; ő kiválasztotta magának ezt az egy személyre szabott fényhasábot. A férfi feje erősen őszül, de ő maga fiatalos, ballon-dzsekit visel, mozdulatlanságában is dinamikus jelenség. Ha mozogna, fölismerném messziről is, így csak tudom, hogy Vészi Endre ül ott. A környéken nincs még egy ilyen napimádó ember, mint ő. Amikor a közelébe érek és megszólítom, egy kicsit összerezzen, mint akit tetten értek, de készségesen megvárja, ott bent a fénypászma közepében, míg én is megveszem újságjaimat, aztán együtt ballagunk hazafelé. Mert több mint tizenhárom éven át úgyszólván szomszédok voltunk, vagyunk (sajnos már nem sokáig, engem Buda másik végére vet most innen a sorsom), s a szomszédság és kollégialitás fokozatosan barátsággá sűrűsödött. Elfog a kísértés, hogy erről a barátságról beszéljek, de attól tartok, akkor inkább rólam lenne szó, mint őróla, hiszen ettől a barátságtól én kaptam többet, nem ő. Tisztes távolból figyelem tehát a napbanézőt, s megkísérlem kipuhatolni, mit jelent, mit jelenthet Vészi, a költő, a hetvenéves a nyolcvanas években nekünk mindanynyiunknak, olvasóinak és pályatársainak. Azért a költőről beszélek elsősorban, mert a novellistát, a dráma- és filmírót igazságosabban ítéli meg a köztudat, s a költő a sokműfajúság „jóvoltából" gyakran homályban marad.