Látóhatár 1987. május [antikvár]

Részlet a könyvből: "Egy víziló fekszik a kert közepén. Egy nagy medencében alig-alig mozdul. Piszt! - ennyit se szólunk. Tartuffe ég felé Veti fejét ferdén, mint egy Greco-képen. Kapja magát Caesarion, felpattan a malomkő- Asztalra, úgy üvölti: „Éljen a forradalom!" Kinek? minek? ki tudja? Senki a közelében. "Beh szép", szól Cecil néni, „peónián az árnyék!" Átszellemülten fonnyad, szüntelen szépelegve, S azt hiszi, hogyha ő nem említi, senkinek sem Jut eszébe, hajdanában hány férfi hagyta faképnél. Pipsi bá bezzeg nem átall beszélni önmagáról: Mesélgeti, mi minden esett meg - az ántivilágban. Pergeti mint a mézet, csorog tréfára tréfa. Totem úrfi ezzel szemben csak a jövőbe néz, Amikor nem lesz többé se kert, se - szót se róla! -, És jósol andalítót arról az időről - Eh mit! idő se lesz -, mikor a Semmi eljövend. Rébusz úr morfondíroz: „Mondanék valamit, De csakugyan jelent-e valamit a szó, a szó? Szemiotika, jaj! Meg az a fránya nyelvtan! Mondhatnék valamit, úgy lehet - hohó, vigyázat! Mondani - még mit nem? Csak lassan a testtel!" Bokrok közt, fák tetején hancúroznak a lurkók, Dacosak, ricsajozok, a garázda izompacsirták, Egymás szavába vágnak, nem érteni, mit kiabálnak, Fő, hogy azt a főnevet ki nem ejtenék ők sem. Asztal körül betűpókert játszanak a jó csemeték: Szétszedik, összerakják nagy leleménnyel, De az a kombináció nem jön ki véletlenül sem. Mert akárhogy útáljuk egymást ebben a kertben, Van, amiben megannyian egyetértünk: Csak egyre nem szabad gondolni - mondjuk, a fehér elefántra. Én meg csak hallgatok, nehogy netán kicsusszanjon a számon. A víziló pedig fekszik a kert közepén. Nagynéha mozdul, és ha a medencében a víz Meg-megcsobban olyankor, idáig el se hallszik."