Látóhatár 1989. október [antikvár]

Részlet a könyvből: "Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám még lefejtette arcát -: viseld egészséggel, fiam! Széthordanák úgyis a férgek a föld alatt, fölzabálnák csigák és pondrók, pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből magot szórva a libatoppos udvaron, keringnek benne az első bálok, pelenkamosások, jaj, de megvénült ez az arc is, fiam. Szinte nem is az enyém, oly messzire költözött, idegen mosolyok ringják körbe, fekete- kendős, kalapos bólogatok, vigyetek innen már haza engem, fiam, eleget ültünk már nyakukon, lám, telistele az utak emberekkel, egymás sarkába hágva hová türemlenek oly eszeveszetten?; tegyétek majd keresztbe koporsómat, csak az anyák koporsóin átlépve tülekedhessenek ki e világból! És jöjjetek el majd a temetésemre, fiam, ne a végtisztesség végett, csak hogy együtt legyetek végre mind, kik ma még falak mentén lopakodtok, lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét, szilajult szemmel álljatok körbe néha egy gödröt, hátha megvillan odafönt az ég. Simítsd csak arcod vissza, jóanyám, csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő. A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra, két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő, homlokod mögött a Hargita gyorstarlásos, málnavészes boltja."