Liget 1993. Tavasz-tél [antikvár]

Levendel Júlia ÖRÜLÖK. ÖRÜU! T avasszal azért könnyebben örülsz. A kellékek is sürgetőek. A sáros, agyagos földön, a még kopár bokor tövében, fűcsonkok között felfedezel két-három szál tétován bimbózó ibolyát, mintha csak azért: örülj, holott a felszólítást most nem tudod. Odahajolsz, szemeddel, száddal, orroddal még közelebb, előrenyújtod a kezedet anélkül, hogy megérintenéd a rebbenő száracskát; örülsz, hogy vagytok. Akárha először éreznéd így, és mégis a feltámadás jó híre ez, minden újra van, újra lesz. Száracska-ujjongás. Hánykolódva, rosszul aludt, aztán küszködött magával, hogy legalább csukva tartsa a szemét, legalább pihenjen, és egyre keserűbben tört rá, hogy ez már az öregedés, a megalázó tehetetlenségbe taszító romlás. Nem tart otthon altatót, semmiféle enyhe nyugtatót sem, nem, azért sem. A lázongástól mindig éberebb lett; ivott és vizelt, kiöblítette a száját, puha, illatos krémmel bekente a halántékát és nyakát; az öndédelgetés is megvolt, minden, bár sohasem segíteU. Fél kettő, talán már kettő is lehet, s akkor meglátta, hogy telehold van, a lenge függönyön át is rásütött az egész bolondos fej. Hát ezért. Telehold van. Tavaszi telehold. Ettől elpárolgott a mérge. Tavaszi telehold. És már örült. Oktalanul, a múlt és a jövő nehezékei nélkül örült, ahogy körben a tárgyak is. Mert megindultak, mókáztak, elhagyva saját történetüket, a folytonosság kismesteri építkezését. ,,Örülök. Örülj!" — a varázslathoz ennyi elég, még sok Is, a fegyelmezett szavaknak elegendő az árnya, a megmaradt íze. Csupa illanó, repülő, cikázva emelkedő szellemiség, minden a súlytalanság állapotában, s mégis testesen. Folyók áradása, pocsolyák csillogása, rostokban, sejtekben most nedvek duzzadása. Tavaszi telehold. Az a krémszínű, fényes selyemruha, amelyet felvett, az örömhöz annyira kellett és illett, szinte nyárias. A nyers velúrcipő, meglehet, elázik, de most, a fürdőszobai tükör előtt így jó. Kiskamaszként egy szilveszteri mulatságra fehér batisztruhában ment, s akkor már fehér szandálban. A villamoson is kigombolta a télikabátját, hadd lássák az új ruháját. Új volt, karácsonyra kapta, valami nyugatról jött csomagból vették — nem várhatott fél évet, hogy viselhesse. Látta, mosolyognak rá a villamoson, megnézték a pántos szandált, nejlon harisnyába bújtatott pipaszár lábát, a madeirás, fodros ruhát, de nem kinevették, mosolyogtak — ma visszacsenhet