Lyukasóra 1996. október [antikvár]

Tari István versei: Mária nevére B. B. nótájára Még a zsúfolt kis kert zivatarból kikelt tömérdek békácskája Se ugrál ann)ára, melyben nincsen hiba, lépéseid zajára. Mint jól megázott föld fölött tobzódó zöld ágyán szivem, a párna. Áradozom halkan: te legyél a paplan testemet betakaró Pajkos melegsége. És ne legyen vége annak, ami csuda jó! Hullámzásod háza kígyózó ciráda fodrain úszó hajó. Ringása fölkavar, levegőm mily hamar elfogy kebeled között! Mégis oly boldogan fuldoklom, mert rohan a gyönyörbe öltözött Óra, s nem kérdezi, van-e örömteli, üdvözült hajótörött? Integet már neki a nyüzsgő tengeri herkentyűk sokasága. Elragadná őt a sötétség-amőba és a magasság sárga Szája. Örvény-táncok öléből kiáltok a szörnyek morgására. Allelujás lázak zúgó áramának habjain hánykolódom. Isteni szerelem! Te teszed ezt velem; nehéz vagy, mint az ólom. Mely leránt és röptét; szivárványos szöglet, szemzug rejt. Vagy golyónyom. Vesztőhelyünk Arad Kő kövön megmarad! Vesztőhelyünk Arad nem vész el, se a múlt: csupán átalakult tetves zsibvásárrá. Istenünk, ha látná Pusztába kiáltott szavakból az álmok homokként peregnek. Rejtegetnek berkek: betyár sorsunk átka a besúgó mátka. Megtöretésünkből a gyalázat szürcsöl méregzöld nedveket. „Változtasd meg neved!" „Hagyd békén azt, mi voh: túlélőké a bolt! Holtaké a szégyen és az emlékérem." Habzik a hideg ser. „Egyszer él az ember!" - ha hóhérral koccint. Szenny patakzik ott kint, kő kövön megmarad, s vesztőhelynek Arad.