Magasabbra, mint a fecskék [antikvár]

Részlet: A július végi nap sütősre forrósította a szőlő homokját. A levelek közül égetően lehelt a nyári meleg, elborította a kurta szoknyás kislány fejét, arcát, kezét, egész vézna alakját. Párázott róla a verejték* amint lihegve, kicsiket nyögve ölelte át a bernáttőkék derekát, hogy a rakoncátlan szárakat raffia-övbe kényszerítse. — Igyekezz, Kati. igyekezz, nem végzünk estére? Hajnalban meg már az Afrikára megyünk, ott se várhat tovább a szőlő. Reggel jönnek a tályaiak is, ott kell lenned, mert én nem állhatok mellettük egész nap, malomba kell hajtanom délelőtt. — Igen, apám! — szuszogott a kislány, míg gyors kézzel vagdosta a kacsokat, s szinte futva ment a másik tőkéhez. ¦— Vigyázz majd! Tudod, hogy Erzsiék elbeszélik, a napot. Ne legyen sok cigarettaszünet, mert ha nem igyekeznek, nem végzik be a héten, pedig már így is elkéstünk az ottani kötéssel Hajtsd a sort, elöl legyél. — Igen, apám! Futott a kislány, futott a raffia, haladt a nap az égen. Az ebédutáni fojtó meleget lassú, lusta nyári szél hígította a hegy felől, megmozdultak a levelek a tőkén. De a szél is csak meleget fújt az izzadt testekre. Még jól hegy fölött járt a nap, csak épp színesedett az ég alja, amikor az enyhesedő szellő a völgyi útról vidám zajt hozott a tőkék közt hajladozók felé. — Megjöttek az úrék. Éppen jókor. Most majd hagyhatom abba. Egyedül maradsz. Vidd a soromat is, ne hagyd el. Majd maradunk holdfeljöttére, akkor tán végzünk. 2