Nagyvilág 1996. január-február [antikvár]

VISSZAKAPOTT TÖRTÉNELEM A nyolcvanas evek végén nagy változások tanúi voltunk: önmagától, eró'szak nélkül, csodaszerűen megroppant és szétmállott egy világbirodalom. A szovjet megszálló csapatok kivonulásával új időszámítás kezdődött. Folyóiratunk 1991 novemberében tematikus számot jelentetett meg, REMÉNYEK ÉS RIADALMAK - ÚJ EURÓPA FELÉ? címen. A válogatás esszéi és tanulmányai, valamint a szépprózai rész (Krzysztof Pomian, E. M. Cioran, Pascal Bruckner, Natalja Ivanova, Jaan Kaplinski, Borislav Pekic, Helmut Schmidt, Friedrich Dürrenmatl, Alekszandr Zinovjev, Arvo Válton írásai) korkép és kórkép volt: az ezredfordulót kísérő szorongások, félelmek a közép-kelet-európai sorozatos rendszerváltozások okozta bizonytalanságokkal, új rémületekkel tetéződtek. Folytatásnak szántuk két évvel késóljb A DEMOKRÁCIA MELANKÓLIÁJA című különszámunkat. A parlamentáris rendszer hanyatlása, a jobboldal-baloldal egy-bemosódása, az akarat elernyedése, annak a bizalomnak az elvesztése, hogy az ember hatalmában áll a társadalom racionális megszervezése, a mindent elárasztó politikai közömbösség, a szélsőségesek előretörése, az általános illúzióvesztés és tetszel-gés az illúzióvesztésben, a véres helyi háborúk tucatjai fenyegetések. E fenyegetések annál félelmetesebbek, minél kevésbé azonosíthatók. S a félelmet fokozza, hogy a totalitarizmus fölött (viszonylag) diadalmaskodó demokráciák valójában a demokrácia hanyatlását jelzik. A tollforgatók a legkisebb zavarra a sztálini vagy a hitleri megnyilvánulásoknál megszokott válaszokat adják. Francis Fukuyama, Pierre Bouretz, Günter Grass, Jorge Semprun, Igor Safarevics, Eduárd Limonov, Viktor Jerofejev, Pascal Bruckner, Wolf Lepenies esszéi, tanulmányai az általános elbizonytalanodást illusztrálták. A nyugati társadalmak belebetegedtek győzelmükbe: évtizedeken át várakozásban éltek, akárcsak Dino Buzzati regényének, a Tatáipusztának a hőse, aki arra az eseményre vár, mely igazolná létét a távoli állomáshelyen, igazolná az erőd érteimellen, ám szigorú rituáléját: az ellenség betörését, a barbárok eljöttét. A jól körülhatárolható ellenségkép elenyészett, az eddig kétfelé osztott világ többsarkú lett, fenyegetések tucatjait hordozva. Keleten a bekövetkezett kataklizmák hatására az ideológiától megfosztott társadalomban elbizonytalanodás támadt, csalódottság. A rendszerváltást követő eufória Kelet-Európa térségeiben hamar átcsapott a kiábrándultságba, a letargiába: a ledőlt mítoszok és ideológiák helyén új hitek és tévhitek támadtak. Amikor Kant leírta, hogy korlátozni kell a tudást, hogy helyet adjon a hitnek, akkor tudáson a metafizika tudását értette Istenről, halhatatlanságról, szabadságról és igazságosságról. A tudás bizonyítékokra támaszkodik, a hit az ész követelményeire. A gyakorlati ész írja elő, hogy miben ésszerű hinnünk. A szabadság önmagában metafizikai fogalom. A szabadság mint a gyakorlati ész posztulátuma, érzés, amely bennünket határoz meg. Rabnak érezzük magunkat, ha nem teljesül a kívánságunk.