Nagyvilág 1997. november-december [antikvár]

TORGNY LINDGREN A tuskónyüvő Ez egy gép. Azért mondom, hogy értsd: nem ember ez, nem is szörnyeteg, és nem is holmi faalkotmány vas alkatrészekkel, sodronykötéllel meg horoggal. Három nagy, vastag, oszlopforma láb, legfölül a csigasor és a fogaskerekek, a fogaskerekek és a csigasor, ennyi az egész szerkentyű, meg oldalt egy vasforgattyú, oszt a sodronykötelet a horoggal a köré a kő vagy tuskó köré rögzíted, amit föl akarsz emelni, és aztán tekered körbe a forgattyút, és mindenik fordulattal a hüvelyk töredékivei följebb emeled a követ vagy a tuskót, az eró'd megezerszereződik. A tuskónyüvővel még egy nyápic alak is képes levágott lovakat fölemelni, meg jókora köveket kiszedni a földből. Csak a tuskónyüvő szállításához kél el a segítség, meg ahhoz, hogy oda állíttassék, ahova kell. De hogyha a fogót elereszted, és a forgattyút nem akasztod meg a kal-lantyúval, amit fölemeltél, visszazuhan, és minden erő visszatér a forgattyúba és sebességgé változik, és olyan gyorsan pörög, hogy nem is látod, és mindent, ami az útjába akad, kíméletlenül összezúz, ilyenkor a forgattyú mintha maga volna az isten haragja. Jákob Lundmark és Gerda, Jákob Gerdája, óTc lakták az inrelideni kisbirtokot. Ezerkilencszáztizennyolcban vették meg azt a darabka földet, az ember maga fűrészelte a fát a házhoz, maga is építette, irtott erdőt és művelés alá fogott két földsávot, amik eltartottak egy tehenet, télen Jákob odakint volt a szálerdőn, nyáron meg szénégetésre való fát hasogatott a parasztoknak. A tehénistállót régi fából ácsolta, amit Bőiében vásárit Erik Markströmnél. Nem volt nagydarab ember ez a Jákob, de szívós volt és izmos, az orra gyerekkorától fogva ferde, megrúgta a ló, amikor a patkolásánál segédkezett. Tízesztendős volt akkor, neki kellett fölemelnie a hátsó patákat, ott állt pontosan a ló megett. Erre jött ki Alfrida, az anyja, és megpillantotta, hogy ott áll a fia, Jákob volt a szeme fénye, és rákajabált az emberekre: Ne má hogy Jákob emelje a lábát, veszélyes az!