Rakéta Regényújság 1982. (nem teljes évfolyam) I-II. [antikvár]

Részlet az 1. számból: VÉSZIENDRE Kettévált mennyezet i. !953 őszének egyik vasárnap délelőttjén két népnevelő indult neki a dombteteji utcának. A szokatlan napsütésben izzó fémbura alá szorultak a villák és kertek, mintegy a meghosszabbított nyár szikrázó rendszerébe foglalva: keményen tündöklő volt ez a rend. A népnevelők azzal a célzattal indultak útnak, így szólt a feladatuk, hogy a politikai cikcakk legújabb alakulásában kitudakolják a lakosság nézeteit: mit szólnak az emberek a jobboldali jelenségek ellen kihirdetett pártintézkedésekhez. A kis utca, amelynek kaptatóját meztelenre marta az erózió, a Domb egyik magas pontjának ráncaiba kapaszkodott, és kanyargott ide-oda, mint egy természet alkotta képződmény, amely kénytelen a természet zsarnokságához alkalmazkodni. Ebből származott az az optikai hátránya, de egyben vidékies előnye, hogy nem lehetett egyetlen jól irányzott pillantással áttekinteni. Nem is ez volt itt a módszer. Sem az ittla-kók, sem az idegenek nem szorítkoztak egyetlen pillantásra. Az ittlakók mintegy a sejtrendszerét ismerték az egyes házaknak, és ezeken belül leltározták a családnak és egyénnek helyzetét, az olyan látogatók pedig, nem szólva az olyanabbakról, mint a két népnevelő, megfelelő iránytűvel érkeztek. Az iránytűt ebben az esetben instrukciónak nevezték. Vegyük hát szemügyre a két népnevelőt. Mintha szeszélyes, teljesen véletlenszerű elgondolás társította vqlna őket össze. A lány magas, vékony, haja barna, vastag szálú, arca hosszúkás, lefogyottan csontos. De a szemkörnyéke erősen kidolgozott, mintegy megsokszorozta a nagy tükrű, barna szem hatósugarát. Társa másfajta ember. Alacsony, széles vállú, dereka körül nőies gyűrűkbe sodródott a hús, hajának javát korán elvesztette; húsosán sima arcában apró, okos bogyószem. Ezt a két embert szemmel láthatóan csak a közös feladat kötötte össze. A nő sápadtra fakult, drapp ballonkabátot viselt, a férfi már a testére ráncolódott szürke öltönyt. A körzeti szervezet titkára társította őket, s bár azelőtt nem találkoztak, a mozgalmi illemnek megfelelően tegeződtek anélkül, hogy átélték volna a tegeződés bensőséges érzéseit. A férfi a Statisztikai Hivatalbán dolgozott, közgazdasági doktor volt, különböző szociális fölméréseket készített, minden gyakorlati cél nélkül. Jelentéseit nem használták semmire. A lány jóval távolabb, egy óbudai textilgyárban dolgozott, a festőüzemben. Ebben az összetételben ő volt a proletár elem. Ezt a körzeti titkár nyomatékosan közölte is vele, mintegy aláhúzva felelősségét. Először is azt a megbízható férfit kellett fölkeresniük, aki majd megfelelő tájékoztatást ad a helyi viszonyokról. Ez az ember, foglalkozására nézve szobrász, sokszorosan kitüntetett művész, a kapaszkodó utca közepén lakott, azon a ponton, ahol a Domb szinte kilök magából néhány nagyobb villát a lépcsőzetesen emelkedő házsorok fölé. Itt a kilátás valóban hegyvidéki. Nagy őskerten kellett keresztülhaladniok. A kertet a harmincas évek elején egy iparmágnás sznobizmusához méretezték, s kertész és megfelelő befektetés híján elvadult: a természet furcsa, torz hibrideket produkált. A ritka növények kipusztulóban voltak, de a tenyészet önálló élete dzsungelszerű bujasagot eredményezett. Beléptek a hallba, amelynek ablakait nehéz, sárga nyersselyemmel függönyözték el a déli napsütés elől. Maga a házigazda, a szobrász jött eléjük. Magas volt, kócosan ősz hajú, gyorsan és bicegve járt. Beesett arcában fürgén méregető szem. Mostanában a várakozás állapotában élt, türelmetlen izgatottságban. Mikor kibökték végül, hogy csupán a körzeti pártszervezet küldte őket, nyers csalódottsággal legyintett. Mit neki körzet, népnevelők! Másokat várt, fontosabb embereket. - Az utca lakói? Nekem, kérem, erről nincs véleményem. Engem a makrokozmosz érdekel, és nem ez a mikroorganizmus, mondhatnám bacilustelep. Engem -az izgat, kérem - most már fulladásosan kiáltozott, és keskeny, hosszúkás tenyerével a levegőbe lapátolt - engem a művészet sorsa aggaszt! És az, hogy a magunkfajta régi forradalmárokat kiirtják a művészetből! Hogy egyszerre ósdiak lettünk és érdektelenek, korszerűtlenek és tehetségtelenek! Mi, akik egy életet adtunk a mozgalomnak, a forradalmi művészetnek! Minket neveznek egyes fölkapaszkodott szemetek, nihilisták falvédőművészeknek. Mert elvünk a közérthetőség, mert a tömegek helyes művészi nevelése a célunk! Mert a művészetünket nem a burzsoá sznoboknak szánjuk! A kiáltozásra előkerült a művész felesége, egy apró, vékony, korán megöregedett, de her-vadásában is rendkívül mozgékony asszony furcsán billenő, fehér pitypanghajjal a fején, szinte a feje búbján, mintegy lelkének fehér lángjaként. Első pillantásra is megállapíthatóan küzdőtárs, egy élet részese. - Mert amit én csinálok, az most egyszerre naturalista, illusztratív, abba minden karrierista polgár beleköthet - ez a sistergő mondat még kitódult a férfiból. Szürke, szálkásan ráncolódó bőre vörös lett a méltatlanságtól, amint már ncmi is a látogatóinak, dehogyis nekik! - saját csalódásainak szónokolt az óriási hall közepén, olyan magányosan, hogy a lány, bár nem értette pontosan a hömpSly- 0