Rakéta Regényújság 1982. (nem teljes évfolyam) I-II. [antikvár]

VÉSZI ENDRE Kettévált méniiyezet I. 1953 őszének egyik vasárnap délelőttjén két népnevelő indult neki a dombteteji utcának. A szokatlan napsütésben izzó fémbura alá "szorultak a villák és kertek, mintegy a meghosszabbított nyár szikrázó rendszerébe foglalva: keményen tündöklő volt ez a rend. A népnevelők azzal a célzattal indultak útnak, így szólt a feladatuk, hogy a politikai cikcakk legújabb alakulásában kitudakolják a lakosság nézeteit: mit szólnak az emberek a jobboldali jelenségek ellen kihirdetett pártintézkedések-hez. A kis utca, amelynek kaptatóját meztelenre marta az erózió, a Domb egyik magas pontjának ráncaiba kapaszkodott, és kanyargott ide-oda, mint egy természet alkotta képződmény, amely kénytelen a természet zsarnokságához alkalmazkodni. Ebből származott az az optikai hátránya, de egyben vidékies előnye, hogy nem lehetett egyetlen jól irányzott pillantással áttekinteni. Nem is ez volt itt a módszer. Sem az ittla-kók, sem az idegenek nem szorítkoztak egyetlen pillantásra. Az ittlakók mintegy a sejt rendszerét ismerték az egyes házaknak, és ezeken belül leltározták a családnak és egyénnek helyzetét, az olyan látogatók pedig, nem szólva az olyanabbakról, mint a két népnevelő, megfelelő iránytűvel érkeztek. Az iránytűt ebben az esetben instrukciónak nevezték. Vegyük hát szemügyre a két népnevelőt. Mintha szeszélyes, teljesen véletlenszerű elgondolás társította volna őket össze. A lány magas, vékony, haja barna, vastag szálú, arca hosszúkás, lefogyottan csontos. De a szem-környéke erősen kidolgozott, mintegy megsokszorozta a nagy tükrű, barna szem hatósugarát. Társa másfajta ember. Alaqsony, széles vállú, dereka körül nőies gyűrűkbe sodródott a hús, hajának javát korán elvesztette; húsosán sima arcában apró,'okos bogyószem. Ezt a két embert szemmel láthatóan csak a közös feladat kötötte össze. A nő sápadtra fakult, drapp ballonkabátot viselt, a férfi már a testére ráncolódott szürke öltönyt. A körzeti szervezet titkára társította őket, s bár azelőtt nöm találkoztak, a mozgalmi illemnek megfelelően tegeződtek anélkül, hogy átélték volna a tegeződés bensőséges érzéseit. A férfi a Statisztikai Hivatalban dolgozott, közgazdasági doktor volt, különböző szociális fölméréseket készített, minden gyakorlati cél nélkül. Jelentéseit nem használták semmire. A lány jóval távolabb, egy óbudai textilgyárban dolgozott, a festőüzemben. Ebben az összetételben ő volt a proletár elem. Ezt a körzeti titkár nyomatékosan közölte is vele, mintegy aláhúzva felelősségét. Először is azt a megbízható férfit kellett fölkeresniük, aki majd megfelelő tájékoztatást ad a helyi viszonyokról. Ez az ember, foglalkozására nézve szobrász, sokszorosan kitüntetett művész, a kapaszkodó utca közepén lakott, azon a ponton, ahol a Domb szinte kilök magából néhány nagyobb villát a lépcsőzetesen emelkedő házsorok fölé. Itt a kilátás valóban hegyvidéki. Nagy őskerten kellett keresztülhaladniok. A kertet a harmincas évek elején egy iparmágnás sznobizmusához méretezték, s kertész és megfelelő befektetés híján elvadult: a természet furcsa, torz hibrideket produkált. A ritka növények kipusztulóban voltak, de a tenyészet önálló élete dzsungelszerű bujaságot eredményezett. Beléptek a hallba, amelynek ablakait nehéz, sárga nyersselyemmel függönyözték el a déli napsütés elől. Maga a házigazda, a szobrász jött eléjük. Magas volt, kócosan ősz hajú, gyorsan és bicegve járt. Beesett arcában fürgén méregető szem, Mostanában a várakozás állapotában élt, türelmetlen izgatottságban. Mikor kibökték végül, hogy csupán a körzeti pártszervezet küldte őket, nyers csalódottsággal legyintett. Mit neki körzet, népnevelők! Másokat várt, fontosabb embereket. . - Az utca lakói? Nekem, kérem, erről nincs véleményem. Engem a makrokozmosz érdekel, és nem ez a mikroorganizmus, mondhatnám bacilustelep. Engem az izgat, kérem - most már fulladásosan kiáltozott, és keskeny, hosszúkás tenyerével a levegőbe lapátolt - engem a művészet sorsa aggaszt! És az, hogy a magunkfajta régi forradalmárokat kiirtják a művészetből! Hogy egyszerre ósdiak lettünk és érdektelenek, korszerűtlenek és tehetségtelenek! Mi, akik egy életet adtunk a mozgalomnak, a forradalmi művészetnek! Minket neveznek egyes fölkapaszkodott szemetek, nihilisták falvédőművészeknek. Mert elvünk a közérthetőség, mert a tömegek helyes művészi nevelése a célunk! Mert a művészetünket nem a burzsoá sznoboknak szánjuk! A kiáltozásra előkerült a művész felesége", egy apró, vékony, korán megöregedett, de her-vadásában is rendkívül mozgékony asszony, J furcsán billenő, fehér pitypanghajjal a fején, ¦ szinte a feje búbján, mintegy lelkének fehér • lángjaként. Első pillantásra is megállapíthatóan küzdőtárs, egy élet részese. - Mert amit én csinálok, az most egyszerre naturalista, illusztratív, abba. minden kar- ' rierista polgár beleköthet - ez a sistergő mondat még kitódult a férfiból. Szürke, szálkásan ráncolódó bőre vörös lett a méltatlanságtól, amint már nem is a látogatóinak, dehogyis nekik! - saját csalódásainak szónokolt az j óriási hall közepén, plyan magányosan, hogy ' a lány, bár nem értette pontosan a hömpöly- l K gó szóáradatot, elszomorodva figyelt a szobrászra. Az apró asszony éppen hogy férje karjához ért, s a férfi egyszerre megcsöndesedett, bár a melle még továbbra is zihált, a vissza nem parancsolható indulatok műhelyeként. Egy-két másodpercig ott állt a szobrász hívatlan látogatói előtt, majd a bántás szándéka nélkül hátat fordított nekik, s a hallból vezető falépcső hosszan és folytatólagosan föl-jajgatott súlyos léptei alatt. - Az uram éjjel-nappal dolgozik - szólalt meg a törékeny asszony, és arcán az átéli sérelem kifejezésével közelebb lépett az idegenekhez. - Az uram igen nagy művész, sokat teremtett az életében, sok múzeumban ott vannak a művei Csakhogy most nem ez a divat - lágy mosoly húzódott át keskeny, fehéren sápadt arcán. - Maguk, ugye, párttagok, gondolom Persze én senki előtt nem titkolom a véleményemet: az uramat egy idö óta mellőzik, pláne az úgynevezett júniusi program óta! Nem tudora, értik-e? - De hiszen, kedves elvtársnő - Vend Lajos arca verítékes lett az izgatottságtól, mert gyűlölt minden állásfoglalást, 's egész szívével, idegrendszerével a tartós alkalmazkodásra rendezkedett be de hiszen most éppen arról van szó, hogy központi vezetőségünk, mint az tudott, kérlelhetetlen harcot hirdet a jobboldali elhajlások eUen mint a legfőbb veszély ellen. - Természetes, ez így van - az előbbi keserű mosoly helyén az elnézés kontúrjai rajzolódtak ki ezt én is jól tudom, de sajnos, a művészet ebből a harcból kimaradt. Mintha a felső vezetés figyelme nem terjedne ki a művészetben tapasztalható jobboldali opportunizmusra, holott szerintem ez itt a főkérdés! A gazdasági helyzet, az úgynevezett életszínvonal, mind-mind a kulturális szilárdság függvénye. Nem a kispolgárok és ellenséges elemek szatyordemagógiáját kell kiszolgálnunk, azt hiszem, ebben egyetértünk. Az öntudatos munkásokra kell figyelnünk, és nem a locsogó háziasszonyokra. Egyébként miben lehetek a segítségükre? Vend Lajos, a közgazdász néhány szóval elmondta jövetelük okát. - Körzeti szinten? - az asszony keskeny arca ismét mosolyra húzódott, de ezúttal megint másfajta mosolyra. Ugyanolyan sérelem járta át, mint előbb a férjét. - Körzeti szinten? - ismételte egyre hervadóbb arckifejezéssel. Vend Lajos nem fogta föl teljes mértékben a körzeti szint meghatározás pejoratív jelentőségét, de ettől csak növekedett benne a zavar és bizonytalanság. Szíve szerint azt mondta volna a szobrász feleségének: elvtársnő, kérem, melyik szobrát állítsuk föl kedves férjének az Országház előtt? Mert ő és a melléje osztott proletárelem ezt pillanatok alail elintézheti De sajnos ilyen hatalom nem adatott meg neki. - Az én uramnak mint harcosnak és művésznek azelőtt nem körzeti szinten, de a leg- felsőbb helyen kérték ki a véleményét elvekről, személyekről, mindenről. Üljenek le. Kis röppenő mozdulat, amely egyszerre volt megalázó és nyájasan előzékeny. A lány, Jakab Júlia, zavarában állva maradt. - Maga is - bólintott feléje külön, szinte egy neki szóló mosollyal -, egész nyugodtan, tessék. ö is leült. Égettbarna pongyolát viselt, s csak most húzkodta le keskeny kezéről az elrongyolt szarvasbőr kesztyűt. - A takarítás - magyarázta a kesztyűket, és megint csak mosolygott. - Mi nem tartunk jobbágyokat. Meg aztán - a hangját most átszínezte a mulatságos Önirónia - nem is kapni valami rendes háztartási alkalmazottat, aki minden tekintetben megbízható lenne. És ki győzi pénzzel? örülök a heti kétszeri bejárónőnek. És a műterem amúgy is tabu. Még nekem is. De most már az utca lakóiról beszélt. Nagyon élesen, kritikusan körülhatárolta őket. Ha összegezik a véleményeit, az derül ki, valójában mindenkit gyűlöl, még az úgynevezett jó elvtársakat is. - Hanem ha már körzeti szinten nézzük a dolgokat, itt van a lakótársunk, ez a Széli Árpád. Itt laknak alattunk, a földszinten. A férfi és három gazdátlan gyereke. Itt valóban katasztrofális a helyzet. Itt segíteni kell, mégpedig gyorsan. Igaz, Széli Árpádon nehéz segíteni. Építészmérnök,, és talán nem is tehetségtelen ember, de hiányzik belőle valami . a felelősség, na! Politikailag, a múltja ellenére, hebrencs. Pesten dolgozott egy nagy vállalatnál, de mindenkivel összekülönbözik. Tipikus anarchista. Elkezdte irtani a legjobb kádereket. Persze hogy vidékre nyomták, de ott is, ahogy hallom, bajok vannak vele. Ez az egyik része a dolognak. A másik az, hogy ezzel majdnem egyidejűleg a felesége is -az asszony lányosan elpirult - megmondhatjuk nyíltan: megcsalta. Sajnos, a pletyka szerint, egy igen fontos elvtárssal érték rajt. De lehet, hogy ezt csak Széli Árpád terjeszti. Tény, hogy egészen megvadult, elvesztett minden mértéket. Hétszámra vidéken, a gyerekei pedig - mint a dudva, magukra hagyva. Én ezt felső helyen már jelentettem. Főleg a férfi, züllése szempontjából. Igaz, a nő a közízlés szerint szép asszony, sőt: gyönyörű egy asz-szony! Egy időben átjárt hozzánk, a férjemhez, hogy mintázza meg. De a férjem valahogy nem bízott az arcában. Pontosabban az arckifejezésében. Túl pisze. Képzeljék, ha nem hallgat az ösztönére, most itt állnánk, és ő volna nekünk az Anya a barikádon. Amí a Munkásmozgalminak készül. Hozzájuk föltétlenül be kell menjenek. És aztán készítsenek alapos jelentést. Segítenek vele. Fölállt, s most, hogy elmondta a magáét, látszott az arcán, már unja is a látogatóit. Keskeny kezét nyújtva jelezte a búcsúzást. De ugyanakkor tatárvágású, világos szemén áthúzott egy gondolat. - Ismerik az uram műtermét? Most is ren- geteg műve készül. Mert ő aztán termékeny, sőt olyan az alkata, minél szűkebb helyre szorítják, annál tevékenyebb. - A falépcső felé mutatott. - Talán megnézhetünk valamit - Nem kell! - ordított az emeleti mell-véd mögül a művész, aki bizonyára ott hallgatódzott egész idő alatt. - Körzeti szinten semmit! Egy nyavalyát! Széli Árpádék harmadmagukkal lakták a házat, egy úgynevezett Kocsis-villát, amely egyébként stílusának kialakítóját, az ügyesen jó ízlésű és üzletiesen leleményes építész nevét örökítette meg a Dombon és másutt is a budai hegyvidéken. Ezek a tágas Kocsis-villák a harmincas évek derekán épültek, iparmágnások, bankárok, színésznők, kitartottak, politikusok és fezőrök pénzéből. Közös jellemzőjük a barokk kastélyt imitáló stílus; belülről angolos tágasság, kivitelben a sznobizmus túlhajtott pompakedvelése szecessziós beütésekkel. Ezek a nagy épületek mindenképpen megfeleltek egy bizonyos ízlés és civilizáció követelményeinek, de hamarosan kiütött szépséghibájuk: másolatban szaporodtak a budai villanegyedekben. A háború elültével a Kocsis-villák java részébe, az elmenekült tulajdonosok helyére új lakók, beutaltak és önkényes lakásfoglalók kerültek, míg azután a mindinkább erősödő közigazgatás rendet teremteti ebben a káoszban. A valóban reprezentatív épületeket helyreállításuk után fontos személyiségek részére sajátították ki, a többi villában pedig törvényesítették a kialakult helyzetet. Széli Árpád építészmérnök 1945 áprilisában egy pesthidegkúti barlangodúljól költözött ide fiatal feleségével és két, ötödik évében járó ikerlányával. A földszinti, háromszobás lakrészt vette birtokba. A beázott szute-rénlakást ekkor már egy Péntek István nevű hivatali altiszt felesége és hároméves kisfia foglalta el. A családfőről még semmi hír, csak három év múltán került haza a Kaukázusból az elbocsátott hadifogoly. A szobrász és felesége csak 1946 tavaszán költözött a romokból helyreállított lakásba. A földszinti szárny egy részéből alakították ki a hallt, s az emeletre került a két lakószoba meg a műterem. Széli Árpádéknál nem működött a csengő, és az ajtó is csak hosszas kopogtatásra nyílt; egy szökkenően nyurga, bátor tekintetű, sőt élesen vizsgálódó kamasz lány állt a küszöbön. A kislány szemének visszautasító pillantása és arcának porcciánsápadtsága, amely viszont szelídséget sugallt, ellentmondott egymásnak. Iparikék szeme mint két fémszilánk. „Mint a nefelejcs" - gondolta erről a szemről a közgazdász, aki lírai hasonlataival mindig mellétalált. Juliskán ez a gondolat húzott át: „Madárszeme van!" De ennek ellenére, sót talán éppen ezért, vonzalmai érzett a,kislány