Új látóhatár 1981. november 10. [antikvár]

Domahidy Miklós Pöltenberg'' 1Ő49. július 18: Görgey serege az oroszok ellen vívott váci csata után az Ipoly völgyében Losonc felé vonul vissza. Pöltenberg Ernő estére a városi kúriába vetődött, ahol a ház úrnője barátságtalanul fogadta a honvédtiszteket. — Tábornok úr. Fölrezzent. Berenczei befejezte a vacsorát. Üres tányérján szabályosan feküdt a kés és a villa. — Ezt a tálat kivinném a többieknek. És nem ártana, ha a tábornok úr is lepihenne. — Kint alszom én is. — Vacsora után. Egy tányéron gondosan összekészítve állt minden. — Nem kell. — Miért? — Nem jó szívvel adták. — És azt, amit majd reggel rekvirálunk? Ebben az udvarházban is? Pöltenberg ködös tekintettel nézett az asztalra és leült. Nehézkesen, engedelmesen, mint az idegen földön járók, akiket a kimerültség végül a helybeliek kezére ad. A segédtisztje már az ajtóban állt az ügyetlenül tartott tállal. — Rázz föl közülük legalább egyet — szólt utána. — Különben hajnalra széthordják a kutyák. Amikor egyedül maradt, kigombolta az attiláját és a tányérra hajolva enni kezdett. Az első falatokat úgy nyelte le, mintha észre sem venné, hogy eszik. De azután az éhség rátört, s ugyanakkor, ugyanolyan erővel a fáradtság is. Mind a kettő, egyszerre. Mozdulatai lelassultak, két könyöke egyre nagyobb terhet támasztott az asztalnak. Feje időnként majdnem a tányérba zuhant s végül oldalvást a lehanyatló karjára borult. De annyira ki volt éhezve, hogy szinte még álmában is evett. Az ajtó kilincsén éppen csak megpihent a nyitásán habozó kéz és a tábornok máris fölriadt. Meddig, mennyit aludhatott? Később is, többször is megpróbálta kiszámítani. Talán egy órát. Legföljebb másfelet. Vagy szinte semmit: mintha az utolsó falattól a kilincs várható zajáig eltelt idő a lélegzetvételek számával is mérhető lett volna. ,. r - 1 i! * Részlet a Pöltenberg tábornokról szóló új regényből.