Kisebbségkutatás 1996/2. [antikvár]

A míllecentenárium elé Friedrich Kratochwill Az állampolgárság értelmezése című, e számban szemlézett tanulmányában fejti ki Dávid Hume-re egyetértőleg hivatkozva: az „emberiség szeretete" nem elégséges indíték a cselekvéshez, mert nem ébreszt érzelmeket. Képzeletüntoiek konkrét személyre van szüksége ahhoz, hogy rokonszenvet érezhessünk. Ez a szimpátia vezet el a közérdek fogalmához, ami szó szerint (inter+esse) nem más, mint a köztünk lévő valami. Ez pedig nem egyszerűen az egyéni érdekek eredője, több annál: a történelmi fejlődés terméke, végeredménye. Nil nóvum sub sole. A honalapítás 1100-dik évfordulója okán az iménti gondolatmenet legfőképpen Széchenyi István nemzetcsinosítást szolgáló eszméire emlékezteti a szerkesztőt. Illő ezért, hogy a magyarországi nemzeti és nemzetiségi kérdésről szóló rövid áttekintését belőle kiindulva, rá hivatkozva kezdje el. Ahogy Széchenyi látta Viszonylag széles körben ismertek Széchenyi gondolatai a nemzetiségi kérdésről, keresztény erkölcsi alapokon álló, emancipációt hirdető eszméiről. Ezen közben viszont manapság kevés figyelmet kap a gondolatkör fundamentuma, nevezetesen az az igény, hogy Magyarország végre „saját tengelye körül forogjon", aminek előfeltétele és éltető eleme a magyar nyelv és kultúra ápolása. Az 1835-ben megjelent Hunnia című müvében olvasható: „Magyarország lakosa sok nyelvű, sok vallású. Türödelem tűr ödelmet szül. Ezért a Fejedelem nem tehet jobbat, mint egy vallást sem pártolni más vallás elnyomására, helyesszínűnek (plausible) látszik azon türödelem is, melynél fogva az Austriai birodalom különféle népeinek nyelvei és sajátsági háborítlanul meghagyassanak. Elérthető ezért, ha nem-magyar különösen nem kedveli a magyar szót, s armak a többi felett elsőséget engedni nem akar. De hogy Magyar szegzi magát magyar szó ellen, olyasrul emberek közt példa még nem volt. " (Kiemelés a szerk-től.) Széchenyi persze nem nemzeti bezárkózást kíván, hanem olyan fejlődést, amely megőrzi a csak ránk jellemző sajátosságokat: „Mert már régóta csinosulásnak indultunk, egykori ázsiai eredetiségünk színét már régóta elhagytuk, új divatink elfogadása közt pedig nem vettük észre, hogy csinosulásunk eredetiségünknek halálos megsértésével munkálódik". Elismeri a fejlődésben a latinitás szerepét („a latán csínosodás kiemelt egykori durvaságunkból"), s azt is, hogy a középkori nemzetépítést szolgáló,tudományok művelése kizárólag a latin nyelv által történhetett meg. Ám fölteszi a kérdést: „ vájjon használ-e a dajka, ha időn túl örök gyermekségben tartja a csecsemőt(?)". Válasza nyilvánvaló nem. Ugyanakkor a latin egyházi hegemóniáját sem tartja kívánatosnak: „ az 117