Regio 1999/3-4. [antikvár]

MIGRÁCIÓ - DIASZPÓRA RAINER MÜNZ - WOLFGANG SEIFERT Az Európába irányuló bevándorlás és hatása a befogadó társadalmakra 1. Az Európába irányuló migráció M nyugat-Európa a világ számos egyéb tájával egyetemben, hagyományosan régóta küld emigránsokat a tengerentúlra. Ezzel szemben a külföldiek befogadása és integrálása viszonylag új jelenség a legtöbb európai ország számára, amely először a 1940-es és 50-es években jelent meg. A második világháborút követő években a nyugat-európai társadalmaknak menekülteket, kitelepítetteket, a volt gyarmatokról hazatérőket kellett befogadniuk. Az 1950-es és 60-as évekre pedig az olyan országok, mint Ausztria, Belgium, Franciaország, Németország vagy Svájc, növekvő munkaerő-szükségletüket már a mediterrán országokból - először Olaszországból, Spanyolországból, Portugáliából, majd Marokkóból, Algériából, Tunéziából, végül Jugoszláviából és Törökországból - toborzott vendégmunkások révén igyekeztek kielégíteni. Az Írországból és a többi brit nemzetközösségi országból származó migránsok fő célországa Nagy-Britannia maradt. Az esetek nagy részében (legalábbis a kontinentális Európa vonatkozásában) a külföldi munkaerő toborzása a küldő és a befogadó országok közötti kétoldalú megállapodások alapján történt. Az 1970-es évek elejére a Nyugat-Európában dolgozó külföldiek száma elérte első „történelmi" maximumát (Hollifield 1992). 1972-74 után a munkaerő-toborzás az összes európai országban megszűnt, viszont ezzel ellentétes folyamatként a családegyesítésből fakadó -nem tervezett és általában nem szívesen fogadott - migráció folytatódott. Számos európai országban ebben az idődben ment végbe a