Replika 1998. szeptember [antikvár]

A forradalom leánya A monológ alapjául szolgáló interjút Hoyer Mária készítette 1956 novemberében születtem. Két hónapos koromban intézetbe kerültem. Van egy nó'-vérem, meg volt egy bátyám, akik szintén intézetben nevelkedtek. A bátyám huszonhét éves korában meghalt, állítólag öngyilkos lett. Kilincsre akasztotta fól magát, ajtókilincsre. Nem tudom elhinni, hogy ezt ő maga tette volna. Szerintem valaki rásegítette. A rendőrség foglalkozott akkor ezzel az üggyel, de lezárták azzal, hogy a bátyám öngyilkos lett. De előtte ki akart menni külföldre. Egészen tízéves koromig föl se tudtam fogni, mi történik velem. Aztán 1966-ban, nyáron, egyszer elkerültem a nagymamámhoz, az apám anyulcájához nyaralni. Ő ott mutatott a falon egy fényképet, és rákérdezett: tudod-e, hogy ki ez az ember? Mondtam, hogy nem tudom. Hát akkor tudtam meg, hogy az az ember ott a fényképen nem más, mint az én apukám. És akkor egy egész napon át beszélgettünk, és mind a ketten sokat sírtunk. Erre pontosan emlékszem. Aztán ahogy késólab nőttem-nőttem fölfelé, valahogy kételkedtem apám halálában. Mindig azt gondoltam, lehet, hogy él még valahol. Máskor meg azt gondoltam, lehet, hogy mégsem él, és mindenben, az egész mindenségben kételkedtem. A november hetediki ünnepélyeken valahogy én mindig rossz voltam az intézetben. Arra emlékszem, az volt a szokás, hogy a rossz gyerekek nem vehették föl az úttörőnyakkendőt, és akkor én arra nagyon büszke voltam, hogy jaj de jó, nekem nem kell fölvennem az úttörőnyakkendőt. Eléggé érdekelt a történelem, az órákon is mindig rákérdeztem, hogy miért az oroszoknak a történelmével, a nagy Auróra cirkálóval meg a Téli Palota ostromával foglalkozunk, és miért nem a magyar történelemmel. Szóval, nekem ez valahogy olyan furcsa volt. Tízéves koromig különben nem jött senki sem látogatni, 1966-tól kezdve azután néha jött az apukámnak a húga a kisfiával együtt, a megszabott időpontban, a hónap első vasárnapján. De az édesanyám egyáltalán nem látogatott. Amikor tizenhat éves lettem, és már egy másik intézetben voltam, megengedték, hogy minden második hétvégén hazamenjünk. A nevelők meg se kérdezték, ki hova megy, mindenki megkapta a kilépőjét, és mehetett, ahová akart. Én általában a nagymamámhoz mentem. Egyszer-kétszer fordult elő, hogy az anyámhoz, de azt is bár ne tettem volna. Anyámat aklcor ismertem meg, amikor első osztályos voltam. Egyszer, tizenhat éves koromban elmentem hozzá, de nem tudtam, hogyan kellene köszönnöm neki, vagy hogyan kellene megszólítanom. Ő meg egyáltalán nem segített. És ezért a mai napig nem tudom megszólítani, meg köszönni se nagyon tudok neki, sőt egyáltalán nem is köszönök neki. Aztán egyszer, amikor a hét végén hozzá mentem, az is úgy tizenhat éves koromban lehetett, még nem nagyon tudtam kiszámolni, mikor jön meg a menzeszem. És egyszer pont azon a hétvégén jött meg, amikor nála voltam, és akkor egy szörnyű le-