Századvég 2004/2. [antikvár]

Bódy ZsomborStruktúrák és tapasztalatokPolitikai hatalom és társadalom az NDK társadalomtörténet-írásában 1990 után1yugatnémet megfigyelőknek feltűnt, hogy milyen ellentmondásosan nyilatkoznak az NDK volt polgárai korábbi országukról. Miközben egyrészt azt érzékeltetik, hogy a szerencsés és szerencséjüket ráadásul kellően nem is értékelő nyugatiaknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen szörnyű volt az élet a szocializmusban, mennyit szenvedtek a diktatúra alatt, ugyanakkor, akár egyidejűleg is - főként az NDK-t kívülről bírálókkal szemben - azt fejtegetik, hogy az NDK nem volt olyan borzasztó, és ha az ország vezetését nincs is miért különösebben szeretni, de az élet az NDK-ban sokszor kellemes élet volt. Az NDK utólagos megítélése azonban nemcsak egykori lakóinak visszaemlékezéseiben ambivalens vagy problematikus, hanem a történészi megközelítések számára is nehéz feladat. Az utólagos pozícióból, a vég, azaz a bukás ismeretében könnyű egyfajta ítéletet alkotni az NDK-ról, de nehéz ezeket összeegyeztetni a korábbi életút eseményeivel, illetve azzal, ahogyan azokra mondjuk még a nyolcvanas években emlékeztek.2 Mint az említett ambivalencia jelzi, a volt NDK sok lakójának nem is sikerül megbirkózni azzal a problémával, hogy élettörténetéről koherens elbeszélést tudjon adni. Azonban a kutatók számára is sokszor túl erős a diszkontinuitás. Egyszerűen optikai csalódás lett volna az NDK stabilitása, amely legalább bő két évtizedig - a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig - a külső szemlélő számára is szilárdnak tűnt? Hogyan jöhetett a mozdulatlanságból olyan gyorsan az1A jelen cikk alapjául szolgáló, 2003-ban Berlinben folytatott kutatást a MÖB Eötvös ösztöndíja tette lehetővé.2Lutz Niethammer, aki kivételes szerencsével engedélyt kapott a nyolcvanas évek második felében, hogy Ruhr vidéki oral history-kutatásaihoz hasonló vizsgálatokat folytathasson az NDK iparvárosaiban is, az elkészült interjúk értékét 1990 után - a megnyíló új források tömkelege mellett - éppen abban látta, hogy a meginterjúvoltak úgy, ahogy Ő rögzíteni tudta, nem mondanák már el még egyszer az élettörténetüket. Niethammer szerint sem az 1990 előtti, sem az 1990 utáni történetek nem igazabbak" természetesen a másiknál, és döntő mértékben nem is a kényszerű alkalmazkodás miatt különböznek, hanem az elbeszélők horizontjának változása miatt (Niethammer 1991, 7-73).