Szolgálat 1976. Karácsony [antikvár]

„AZ ÚRBAN VALÓ ÖRÖM AZ ERŐSSÉGTEK" „Az öröm vallása, nem a szenvedésé. A fáradságos öröm vallása, amely megkívánja az ember akaratától, hogy hivatása magaslatán álljon" (René Schwob.) "Az öröm vallása, nem a szenvedésé." A kereszténység jelképe a kereszt, de ez a kereszt nem csupán Krisztus halálára emlékeztet, hanem feltámadására is. És főképpen Isten végtelen szeretetére. Mi keresztények igazán elmondhatjuk: hol van nép, „amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?" (MTörv 4,7) Közel van hozzánk, és közel hoz bennünket egymáshoz. Más szóval: vallásunk lényege a szeretet, az pedig az öröm kiapadhatatlan forrása. "A Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség" - kezdi felsorolását Pál apostol (Gal 5,22). De „a fáradságos öröm vallása" örömöt nem lehet parancsolni, megvenni, kölcsönözni, vagy éppen mástól lopni vagy rabolni. Nem lehet az olcsó szórakozások kábulatával összetéveszteni. Az öröm: feladat, amelyet - paradox kifejezéssel élve - komolyan kell vennünk. Fel kell magunkban ébresztenünk, ápolnunk, szüntelenül megújítanunk, fáradságosan kiküzdenünk természetünk és a világ lefelé húzó hatalmaival szemben. Persze amikor „,feladatot" mondunk, azzal megint nem azt akarjuk mondani, hogy erőlködéssel hozzuk létre magunkban az örömöt, ahogy a kőműves követ kőre rakva megépít egy házat. A feladat inkább abban áll, hogy megnyíljunk, és el tudjuk fogadni az öröm ajándékát. Ez azzal kezdődik, hogy a szó szoros értelmében „nyissuk ki" a szemünket, fülünket, szívünket, és vegyük észre, méltányoljuk hálásan az élet mindennap megújuló örömeit, kezdve magától az élet örömétől. Szent Vencel a krónikás szerint vértanúsága reggelén ezzel ébredt: „Dicsőség neked, Uram, mert megadtad, hogy ma reggel éljek!" Az ember Isten öröméből lett, és örömre lett. Ujjongó boldogság talán csak ritkán jut osztályrészünkül, de minden napunk tele van szórva apró örömökkel. Hitünk nem hogy elvonna a teremtés örömeitől, inkább kétszeresen képesít, hogy a gyermek otthonosságával élvezzük őket. Aki ráneveli magát „a kis örömök művészetére", annak életét elönti a fény. A következő, döntő lépés: ki kell lépni önmagunkból. Az önző ember szűk belső világában elhervad, elsatnyul, nem tud megszületni az öröm.