Szolgálat 1977. Húsvét [antikvár]

"Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz" (Jn 12,24). Ezt hallva, az ember melegséggel gondol az acélos búzára, a vetés örömére, az anyaföld mélyére, ahonnan szárba szökken a mag, hogy meghozza aranyos, százszoros termését. Ez az élet, a teremtő élet áldása! Csak akkor változnak meg a színek, amikor ettől a bukolikus képtől az emberi valósághoz fordulunk. A muzsikáló tavasz, az érlelő nyár helyett fagyasztó megdermedés s nyögő porbahullás kíséri az emberi szenvedést. Van, aki maga nem akar búzaszem lenni. Gyötrődve kutatja nemcsak a halál kapuját, hanem azt is: miért kellett éppen neki az igahúzónak lenni, amikor mások gazdag úton menetelnek legalább odáig? Miért éppen ő viselje egy terhelt családi élet következményeit vagy őrlődjék fel zakatoló, idegtépő munka közben, amitől nem tud szabadulni? Van viszont, aki inkább akkor bőszül fel, amikor a másik szenved. Akkor szorul ökölbe a keze, amikor a gyógyíthatatlan betegség vagy szerencsétlenség szerettei közül ragad ki valakit, ő maga talán még elviselné, sztoikusan, a sorsot. De hogy az ártatlan szenvedjen, hogy a még bimbóvá sem fejlődöttet tiporja el az esztelen háború - ezt nem tudja felfogni. Szeme elvakul, s nem érzi, hogy végeredményben saját emberi sorsát siratja a másikban. S ilyenkor beszéljenek neki a búzaszemről? Hogy lehet ennek százszoros termése? A hívő, a keresztény hogy talál itt „megoldást"? Tud-e utat mutatni azoknak is, akik azért lázadtak fel Isten ellen, mivel a mindenható" és mindentudó" olyasmit tűr el, amit ők, értelmes emberek másképpen, „jobban" oldották volna meg? Van-e keresztény út a szenvedés megértésére, átértékelésére? A hívő Jób vajúdása nem fejezi-e ki az örök emberi tehetetlenséget a szenvedéssel szemben? Vagy nem kísért-e meg bennünket is a sátán, hogy Péterrel szemrehányást tegyünk Krisztusnak, amikor a szenvedésről kezd beszélni? A fájdalom, a menekülés minket is környékez. Virágot teszünk a kereszt lábához, hogy kissé eltereljük figyelmünket a meggyötört Arcról. Pedig a hit kétséget kizárva hirdeti „a megfeszített Krisztust", aki „a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége" (Kor 1,23-24). Igen, a keresztény számára a szenvedés a kereszt titka lett.