A Természet 1934. január-december [antikvár]

A TERMESZET KIADJA. BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS ALLAT. ÉS NDVÉNYKEKTJE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST. M., ÁLLATKERT TELEFON: AUT. m-30 szerkeszti: NADLER HERBERT A SZÉKESFŐVÁROSI ALLAT. ÉS NÖVÉNYKERT IGAZGATÓJA MEGJELENIK MINDEN HO 15.ÉN KÉT DSSZEVONT SZAMA ELŐFIZETÉSI DlJ: EGY ÉVRE 6 PENGŐ, FÉLÉVRE 3 PENGŐ EGYES SZAM ARA 60 FILLÉR XXX. ÉVFOLYAM l._2. SZÁM 1934. JANUÁR 1 — 15. TÉLEN A DUNÁN. Trta : Boroviczény Aladár. a mezőt vastagon borítja a hó. A Duna ligeteiben dermedten merednek égfelé a csupasz fák és cserjék. A ligetekben minden tócsa és a Duna mellékágainak holt vize majdnem fenékig befagyott. A nag>' folyam sietve hömpölyög a dermedt partok között és helyenként egy-egy jégtáblát szakít magával. A téli álomba merült tájon a ringó hullámok tánca minteg>^ jelezni látszik, hogy a dermedtség nem halál, csak álom és az álom karjai között siklik tovább az élet. Ezernyi vadkacsa, vöcsök és bukó, amely nyáron a ligetek nádborította vizén rejtőzik, most kint van, a Nagy-Dunán. S a hazai szárnyasok csapatát még a messze északról idelátogatott kacsa- és búvárfajok tömege g>^arapítja. Ugyan kit nem vonzana ez a tarka szárnyas sereg? Akár vadász, akár csak csodálója valaki a természet nag>-szerűségének, meglepődve tűnődik azon, hogyan közelíthetné meg ezeket a tarkatollú madarakat, akár puskával, akár fényképezőgéppel, vagy csak azért, hogy közelebbről vehesse szemügyre őket és megfigyelhesse viselkedésüket. De a szabad vizén bizony igen bajos dolog a szárnyas vadat csak puskalövésnyire is megközelíteni. A legszenvedélyesebb vadászok is még nemrég azt tartották, hogy a szabad Dunán vadkacsára és egyéb vizivadra nem lehet eredményesen vadászni. Pedig a vadász serétes fegyvere 60, sőt 80 lépésnj'iről már eléri célját. De ha valaki puska helyett fényképezőgéppel akar »lőni«, annak — a legkitűnőbb géppel is — legkevesebb 10—20 lépésnyire kell »zsákmányát« megközelítenie, ha olyan képeket akar készíteni, amelyeken a vad felismerhető. A Duna szabál5'ozása előtt a Nagy-Duna medrében téli időben valóban nem is lehetett az ott összesereglett vízivadra vadászni. De a mérnökök — akaratlanul — segítettek a vadászokon és bár joggal mondhatjuk, hogy a Duna szabályozása a vadállományt a Dunán és a folyam mentén általában tetemesen csökkentette, be kell ismernünk, hogy Hubertus tanítványait egy \'adászati módszerrel és lehetőséggel gazdagította. Több helyen ugyanis a víz folyásának irányára merőleges gátakat építettek, amelyek a parttól majdnem a meder közepéig érnek és tíz—húszkilométeres szakaszokban egymástól egy-két kilométernyire sorakoznak. A gátak célja, hogy a gyorsfolyású vizet keskenyebb mederbe kényszerítsék és a medret a behomokozástól megóvják. A víz a magával sodort homokot és egyéb tárgyakat a gátak között fekvő öblökbe rakja le, ahol a víz igen lassan, csak alig észrevehetően mozog. Ezek a gátak lazán összerakott kőtömbökből készültek, tehát nem falazottak. A kövekből a gát végére búvóhelyet építünk, amelyben a vadász ülve, éppen eléggé tud elrejtőzni, s ha fehér sapkát visel és lepedőt borít magára, a vad nem könnyen veszi észre. Korán hajnalban öt-hat puskás kiül ezekbe a rejtett leshelyekbe, s amikor napkelte előtt megkezdődik a vadkacsák húzása a szabad vízre, az egyik vadász lövései a másikhoz terelik a vadat és felzavarják az öblökbe leereszkedett kacsákat. Mennél nagyobb területet szállhatunk meg, annál tovább tart a folytonos zavarástól megélénkült húzás, s ezzel a módszerrel öt-hat vadász — ha mind jó puskás és az időjárás is kedvező, — könnyen lőhet két-háromszáz vadkacsát. A »kedvező időjárás<(-ról alkotott fogalmak azonban igen különbözőek. A vadkacsavadásznak akkor kedvező az idő, ha tartós a fagy és erősen fúj a szél. Ilyenkor a kacsák — rendesen szél ellen — jobban és alacsonyabban húznak. A vadász edzettségét ez a kedvező időjárás nehéz próbára teszi. Mert bizony nem valami egyszerű dolog órákhosszatt dermesztő hidegben, erős szélben a folyam közepén a szűk kőtorlaszban kuporogni és kényelmetlen, ülő helj'zetből a villámsebesen szálló kacsákra lőni — és pedig eredményesen! Ha a víz folyását pontosan megfigyeljük, csakhamar kitapasztaljuk, hogy az ár hová sodorja az elejtett vadat. Ezeken a helyeken aztán csónakosok szedik össze a lőtt kacsákat és kevés g3'akorlattal elérhető, hogy az elejtett vadnak legfeljebb tíz százaléka, de rendszerint sokkal kevesebb vész kárba. Az északi vidékekről származó és télen a Dunán tartózkodó vadkacsafajok között több olyan faj van, amely a seréttel szemben szívós ellenállást tanúsít, s ha nem halálosan sebzett, a vízbe esése után rögtön alámerül és olyan sokáig képes a víz színe alatt tartózkodni, hogy üldözése embernek és kutyának egyaránt lehetetlen. Ha a tél folyamán az erre alkalmas vidéken egyszer, vagy legfeljebb kétszer rendeznek ilyen vadászatot, ezzel a nagyobb eredmény ellenére is inkább kímélik a vadat, mintha esténként és reggelenként rendszeresen zavarják a húzást, noha az utóbbi módszer végeredményben bizonyára jóval kevesebb sikerrel és mégis a vad állandó nyugtalanításával jár.