Élet és Tudomány 1982. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

ahol a QÖRög filozófusok vitáztak A SZTOA POIKILE FELTÁRÁSA A görög kultúra központjának minden bizonnyal Athént tekinthetjük, Athén városi és szellemi élete pedig az agorán — e köztéren, piactéren — összpontosult, s az athéni agora leghíresebb csarnokának a Sztoa Poikilé — tarka vagy festett csarnok — számított. Most érkezett a hír, hogy a terület kisajátítása után végre sor kerülhetett a híres csarnok feltételezett helyének ásatására is, amelyet siker koronázott. Asztoák a görög városok — főként a közterek és a szentélyek — nélkülözhetetlen tartozékai voltak. A görög állampolgár városának közterein töltötte el életének legtöbb idejét. Ehhez azonban még a mediterrán éghajlaton is szüksége volt olyan fedett, de a térséggel szabadon érintkező építményekre, amelyek oltalmat nyújtottak a túlságosan hevesen tűző napfény, továbbá az esőzés ellen. Erre a célra a legalkalmasabbak ama csarnokok voltak, amelyeknek csak hát- és oldalfalait képezték kváderkö-ves falak, az egyik hosz-szú oldaluk azonban egy méltóságot sugárzó oszlopsorral teremtette meg a szabad térséggel való ösz-szeköttetést. Tetőzete nemcsak a nyüzsgő polgárságnak, hanem az időjárásra érzékeny festményeknek is megfelelő oltalmat nyújtott. Magáról a Sztoa Poi- kiléről kitűnő képet kapunk az i. sz. II. században élt Pauszaniasznak Görögország leírása című munkájából (I. 15. rész). Hadd idézzük Vekerdy József tolmácsolásában: „Ha tovább haladunk a csarnok felé, amely festményeiről a Poikilé nevet kapta, megpillantjuk az úgynevezett Hermész Ago-raiosz bronzszobrát. Közelében egy kapu áll, rajta az athéniek győzelmi jelvényével annak emlékére, hogy lovascsatában megverték Pleisztarkhoszt, akit bátyja, Kasszandrosz a lovassereg és a zsoldosok vezetésével bízott meg. Magában a csarnokban az első kép az athénieket mutatja, amint az argoszi Oi-noéban a spártaiakkal szemben csatarendbe sorakoznak. (Ez i. e. 457-ben történt. — A szerk.) A kép nem a csata forrpontját ábrázolja, amikor már vakmerő tettekre nyílik lehető- ség, hanem az ütközet kezdetét, amint a csatasorok összecsapni készülnek. A középső fal (képén) az athéniek Thészeusz vezetésével az amazónok ellen harcolnak. . . Az amazónok utáni kép a görögöket ábrázolja Ilion elfoglalása után; a királyok összegyűltek, hogy Aiasznak Kasszandrán elkövetett erőszakosságáról tanácskozzanak. A képen látható maga Aiasz is, valamint Kasszandra és a többi fogoly nő. A legutolsó festményen a marathóni csatát látjuk: a plataiaia-beli boiótok és az egész attikai sereg kézitusára kel a barbárokkal. Itt még egyenlő erősek a küzdő felek, a csatakép belső részén azonban már menekülnek a barbárok, és a mocsárba taszítják egymást. A képszélén a föníciai hajók és a hajókra kapaszkodó barbárokat mészárló görögök láthatók. Ott van a képen Marathón hérósz is, akiről síkságot elnevezték, vala- Az athéni Agora alaprajza az í. e. V. század vége felé: 1. Hermák sztoája; 2. Sztoa Poikilé; 3. Királyi sztoa; 4. Zeusz sztoája; 5. 12 isten szentélye; 6. nagy árok; 7. Héphaisztosz temploma; 8. ülőhelyek; 9, új és régi tanácsház; 10. kisebb épületek; 11. az Agora határkövei; 12. Oéli sztoa; 13. pénzverde; 14. út az Akropolisz felé; 15. bíróság; 16. magánházak és üzletek mint Thészeusz, amint a földből kiemelkedik, továbbá Athéna és Héraklész, a marathóniak voltak ugyanis — amint maguk mondják — az elsők, akik Héraklészt istenként tisztelték. A festményen a harcolók közül különösen kiemelkedik Kallimakhosz, akit az athéniak polmarkhosznak (vagyis katonai elöljárónak) választottak, a hadvezérek közül pedig Miltia-dész és egy Ekhetlosz nevű hérósz. Ugyanitt bronzpaj- 2sok is függenek; némelyiken felírás hirdeti, hogy a szkíóneiak-tól és szövetségeseiktől szerezték (i. e. 423). a többi szurokkal van bevonva az idő és a rozsda ellen; azt mondják, hogy ezeket a Szphaktéria szigetén elfogott spártaiaktól vették el (i. e. 425). Különféle más forrásokból még sok mindent tudunk a Sztoa Poikiléről. Valószínűleg i. e. 460 körül építették. Az építkezés kezdeményezője egy máskülönben ismeretlen Peiszianax nevű férfiú volt, a csarnokot egy ideig róla nevezték Peiszia-nakteiosznak, később azonban olyan híressé vált a benne elhelyezett festményekről, hogy az addigi elnevezést kiszorította a Poikilé név. Peiszianax egyébként rokona volt a nagy athéni államférfinak, Kimónnak, akiről tudjuk, hogy a várost nagyszabású építkezéssel díszítette, a szóban forgó csarnok tehát valószínűleg ezt a célt volt hivatva szolgálni. A csarnokra vonatkozó irodalmi említések többnyire a 'benne elhelyezett nagyméretű festményekre utalnak. Az első ilyen utalást Arisztophanész Lü-szisztratájában találjuk (i e. 411-ből), amelyben a kórus a Mikón festette amazono-makhiára (a görögök és az amazonok harcát bemutató képre) céloz. Pauszaniasz idézett szövegéből tudjuk, hogy a csarnok egyik festménye, amelynek mesterét nem ismerjük, az athéniak és a lakedaimoniak OinónáJ vívott csatáját ábrázolta. Világhírűvé vált a Polügnó-tosz festette kép, amely Trója bevételét mutatta be. Nem kevésbé híresnek számított a sorsdöntő marathoni ütközetet ábrázoló festmény. Ez valószínűleg Mikón és Panaiosz közös műve. Bizonytalanabbak a csarnok más festményeire vonatkozó hagyományok. Ellenben teljesen hihető az, hogy a nagy mesterek alkotásai nem falfestmények, hanem fára festett táblaképek voltak, s az oszlopcsarnok hátoldalára erősítették őket. Méreteik viszonylag nagyok, ha nem is kolosszálisak lehettek. Az ókori művészeti irodalom a nagyfestészet („megalo-graphia") körébe sorolta őket, s e műfajban a legnagyobb művészi értéket és történeti hatást tulajdonította nekik. Ezt a véleményt napjainkban a régészek is vallják. Sokáig úgy "^KrnrrrrRíJ A legújabb ásatósok színhelye hitték, 'hogy a görög művészet legfontosabb és uralkodó műfaja a szobrászai volt, annál inkább, mert a figurális nagyművészetnek jóformán csak ebből maradtak ránk emlékei. Az újabb kutatás eme egyoldalú nézet módosítására hajlik. A görög szobrászat nagyszerű alkotásainak lebecsülése nélkül is rá kellett jönnünk arra, hogy a klasszikus művészetnek, sőt magának a plasztikának is egész sor, s nem éppen jelentéktelen vívmánya a festői alkotásoknak köszönhető. Ilyen volt például a rövidülés, a térbeliségnek az érzékeltetése, a korabeli események ábrázolása és nem utolsósorban a színekkel és árnyékokkal való kifejezés. Mindezek kimunkálásában a nagy görög festők jártak az élen, nemhiába magasztalta műveiket az az ókori irodalom, amely különös módon hallgatóit vagy keveset szólt azokról a szoborművekröl, amelyeket az utókor felmagasztalt. A nézeteknek ezt a változását egyebek között azzal magyarázhatjuk, hogy a gö- mm-Mí rög nagyíestészet alkotása kivétel nélkül elpusztultak vagy pedig csak olyan má solatokban maradtak ránk amelyeket a klasszikus korszakot követő idők ízlése teljesen átformált. A modern kutatás szemléletének megváltozását mindenekelőtt a görög vázafestészet beható tanulmányozása mozdította elő. Az antik cserépedényeken — habár azok végeredményben nem tartoztak a „magas művészet" körébe — a görög művészet gyöngyszemeit fedezték fel a régészek. Pedig e vázaképek jóformán alig tükrözik mindazt a szépséget, amelyet a nagyfestészet alkotásai hordoztak! E gondolatokat érintenünk kellett, midőn a Sztoa Poikiléről szólunk, hiszen éppen ez a csarnok volt a görög festészet leghíresebb remekeinek őrzője csaknem egy évezreden át. Persze nem egyedül, hiszen csupán az athéni agorán még vele együtt legalább öt csarnokot és számos középületet ékesítettek nagyszerű festmények. í^oHmíOi /kí'oAA Kbá Bronzpajzs, amely eredetileg o Sztoa Poikilében volt látható, s amelyet az athéniak zsákmányoltak a spártaiaktól i. e. 425-ben. Felirata: „Az athéniak a lokedaimoniaktól Püloszból" A sztoák körül és benntik persze nemcsak festménydc voltak láthatóak. Az oszlopok köze és az általuk alkotott háttér eszményien megfelelt szobrok elhelyezésére, a csarnokok gerendázatá-nak homlokoldalán pedig gyakorta foglaltak helyet különféle feliratok és emlékjelek. A Sztoa Poikilében, amelyet nyugodtan nevezhetünk a győzelmek