Föld és Ég 1986. augusztus [antikvár]

A NAPKORONAA teljes napfogyatkozásokat megfigyelők számára emlékezetes látvány marad a sötétség beállta után a Hold fekete korongját körülvevő gyöngyházfényű képződmény, a napkorona, melynek valódi természetét csak nem egészen fél évszázada ismerjük. A Nap légkörének e legkülső, nehezen tanulmányozható részévelismerkedhetünk meg az alábbiakban. A teljes napfogyatkozás jelensége az egyik legrégebben ismert csillagászati esemény, több ezer évre visszamenőleg vannak róla feljegyzések. Már viszonylag régen ismeretes volt, hogy ilyenkor a Hold korongja takarja el a távolabb levő, fényes napkorongot. Sokáig nem volt egyértelmű azonban, hogy a Holdat körülvevő fényes glória" hova tartozik: a földi légkör képződménye-e, a Hold légköre, avagy a Nap része. A múlt században sikerült egyértelműen a legutóbbi magyarázat mellett dönteni, ekkor derült ki, hogy a napkoronát, a Nap légkörének legkülső, legritkább részét pillanthatjuk meg ilyenkor a Hold sötét korongja mellett.A napkorona tanulmányozása sokáig igen nagy nehézségekbe ütközött. Hiába tudjuk ugyanis, hogy évente legalább két, de legfeljebb öt napfogyatkozás figyelhető meg a Föld felszínéről, egy adott földrajzi pontban a teljes napfogyatkozás rendkívül rí lka. Magyarországon a következő ilyen jelenség 1999. augusztus 11-én lesz, előtte 1804-ben és 1483-ban volt látható. A csillagászok ezért külön expedíciókat szerveztek távoli, nehezen megközelíthető helyekre sokszor csak azért, hogy a döntő három-öt percben az időjárás meghiúsítsa a megfigyeléseket. Még manapság is utaznak expedíciók az ún. teljességi (totalitási) zónába, jelentőségük azonban egyre csökken.A színképelemzés felfedezése a múlt század közepén új lendületet adott az asztrofizikai kutatásoknak. Lehetővé vált az égitestek anyagi összetételének megállapítása, sőt az új kémiai elemek felfedezése, tisztán színképük alapján. Éppen a napfogyatkozások alkalmával megfigyelt protuberanciák színképében találtak egy új színképvonalat a nátrium fényes, sárga, Fraunhofer által D betűvel jelzett vonalpárja mellett, amelyet D:) jelzéssel láttak el. Az e vonalnak megfelelő kémiai elemet akkor még nem ismerték, ezért a Nap görög nevéről héliumnak nevezték el. Nem sokkal ezután a Földön is sikerült megtalálni a héliumot.A napkorona színképét részletesen tanulmányozva kiderült, hogy fénye több összetevőből áll, ezeket rendre K-, E- és F-koronának nevezik.A K-korona nevét a német kontinuum, folytonos színkép szóból kapta. Ez a legfényesebb komponens, legalábbis a napkorong közelében. Színképe első pillanatra folytonosnak látszik, a tüzetesebb vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a Nap fotoszférájában keletkező Fraunhoter-féle sötét vonalak is megtalálhatóak benne, csak rendkívül kiszélesedtek, s ennek következtében igen gyengék. Másik lényeges jellemzője a K-koronának, hogy fénye erősen polarizált, mégpedig a napkorong peremével párhuzamos irányban.Az E-korona az emisszió, fénykibocsátás szó kezdőbetűjéről kapta jelölését, ez a komponens íényes színképvonalakat bocsát ki. Nagyjából harminc fényes vonal figyelhető meg az E-korona színképében, a legerősebbek az 530,3 nm (zöld), az 569,4 nm (sárga) és a 637,5 nm (vörös) hullámhosszaknál. Az E-korona a leghalványabb.Az F-korona színképe pontosan megegyezik a fotoszféra színképével, megfigyelhetők benne a Fraunhoíer-vonalak, erről kapta jelölését. Ez a komponens nem is tartozik szorosan véve a Naphoz, a bolygóközi térben keringő apró porszemcsék (amelyeken az állatövi fény is szóródik) verik vissza a fotoszféra fényét valahol a Nap és a Föld között, de a Naptól elég távol.A korona színképének magyarázata hosszú ideig váratott magára. Az F-korona keletkezése viszonylag egyszerű; mint láttuk, a bolygóközi porszemek visszaverik,258