Természet Világa 1969-70. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Az ApolIo-program A televízió jóvoltából az emberiség története kimagasló eseményének tanúi lehettünk: 1969. július 21-én magyar idő szerint 3 óra 57 perckor az ember először lépett idegen égitest felszínére. A holdutazás sikeres valóra váltása megkoronázta az amerikaiak eddig legnagyobb szabású vállalkozását, az Apollo-programot. A program volumenében lényegesen telűlmúlja a második világháború korszakának Manhattan-tervét, amelynek keretében annak idején kifejlesztették és elkészítették az atombombát. Méreteit jellemzi, hogy néhány évvel ezelőtt háromszázezer, jelenleg pedig százhetvenezer ember dolgozik az Apollo-terv különféle munkáin, s eddigi költségei meglialadják a 40 milliárd dollárt. Első, kiforratlan tervei 1960-ra nyúlnak vissza, de a program születésnapjának 1961. május 25-ét tekinthetjük, amikor Kennedy elnök bejelentette, hogy 1969. december 31. előtt az első emberek megvetik a lábukat a Holdon. Figyelemre méltó, hogy ez a bejelentés Gagarin űrrepülése után hat héttel hangzott el, kilenc hónappal az első amerikai űrhajó elindítása előtt. A program 1962 júliusára öltött végleges tormát, s meghatározták ütemezését is, amelyet nagyobb méretekben csak az 1967. januári katasztróla után kellett nió-dositani. Az 1968-ban elért eredmények végül lehetővé NAGY ISTVÁN GYÖRGY géfjészmérnök, Budapest EMBEREK A HOLDON! tettélí egyes fázisok megrövidítése árán az eredeti elgondolás szerinti véghatáridő tartását. Fellapozva az Apollo-terv nyilvánosságra hozatala előtt megjelent asztronautikai irodalmat, a holdutazás merőben más elképzeléseivel találkozunk: űrállomásról indított űrhajó-ltaravánokkal és így tovább. Nem mondhatjuk, hogy az ilyenfajta tervek minden esetben laikus írók íantazmagórái lettek volna. Az egyik hasonló elképzelés 1952-ből éppen Wernher von Brauntól szárma-zilc, aki később az Apollo-program kidolgozásában nagy szerepet vállalt. Amikor az amerikaiak 1961-ben célul tűzték ki, hogy egy évtizeden belül űrhajósaikat leszállítják a Holdon, a lehető legrövidebb idő alatt iíifejleszthető, emellett viszonylag a leggazdaságosabb rendszert kellett választaniuk. Három megoldás jött számításba. Az egyik változat szerint egy hatlépcsős óriás rakétával közvetlenül mentek volna a Földről a Holdra, s onnan a rakéta végfokozataival vissza a Földre. Egy ilyen űrutazásban semmiféle közbenső manőverre sem lett volna szükség. Ezt a megoldást el kellett vetniük, mert az Apollo-programban kidolgozott Saturn-5 óriás hordozórakétánál sokkal nagyobb szerkezetet kellett volna megépíteni. Üjabb amerikai közlések szerint ezt a Nova elnevezésű, állítólag mintegy 8000 Mp indulási tolóerejű hordozórakétát az Apollo utáni programban sem készítik el, hanem továbbra is a Saturn-5-tel a bevált metodika mellett maradnak. Mindezt még ki kell egészítenünk azzal, hogy a Novához hasonló gigantikus szerkezet nemcsak liöltségessége miatt és konstrukciós tekintetben támaszt rendkívüli nehézségeket, hanem az üzemeltetés szempontjából is. Kérdéses, hogy egy ilyen hatalmas tolóerejű rakéta a mai kémiai hajtóművekkel célszerű módon megvalósítható-e. Ha ma még a Hold elérése az efféle hordozórakétákkal közvetlenül nem lehetséges is, a nukleáris rakéták megjelenése után ezt a megoldást nyilván újra előveszik. Egy másik megvizsgált változatban két Saturn-5 rakétára volna szükség. A második rakéta feladata, hogy hajtóanyag-utánpótlást szállítson a Föld körüli parkolópályán várakozó első rakéta — a tulajdonképpeni hordozórakéta — részére. Az áttankolás után innen indulna a rakéta az űrhajóval a Holdra. Ezt a változatot sem használhatták, mivel itt igen bonyolult manőverek szükségesek, s ráadásul a rendszert nem lehetett volna a kivánt határidőre kifejleszteni.