Természettudományi Közlöny 1920. január-június [antikvár]

Részlet: Id. Entz Géza emlékezete Az enyészet temploma kitárta kapuját, hogy befogadjon egy fáradt vándort, a ki elég hosszú s végig küzdelmes, de közbe-közbe napsugaras és mindig bensőségteljesen meleg élete után megtért az anyaföld kebelére, a honnan vétetett. A fáradt vándor a mi Társulatunk nagyérdemű alelnöke, id. Entz Géza, kiérdemesült egyetemi tanár s a magyar művelődésnek egy félszázadon át fáradhatatlan munkása, a ki életének 78. évében elkívánkozott tőlünk egy verőfényesebb és boldogabb hazába. Halkan lépve, megoldott saruval zarándokoltunk el mi, a magyar tudományosság képviselői, a frissen hantolt sírhoz, mely mult évi deczember 7.-én a Kerepesi-úti temetőben magába fogadta elköltözött társunk és vezérünk kihűlt tetemét és szívünk megtelt sajgató fájdalommal, a miért el kellett őt veszítenünk. Megrendült lélekkel, szinte lázadozva kérdeztük, hogy miért kellett ennek így történnie? Miért nem hallhatjuk többé szelid szavát, nem érezhetjük többé szeretetének melegét, miért, óh miért kell ezentúl nélkülöznünk az ő bölcs vezetését és ragyogó példaadását, melylyel nekünk a férfierények oly rögös és homályos ösvényét megvilágította s előttünk a kötelességtudás, az emberszeretet és a honfiúi odaadás oly sokak által emlegetett, de oly kevesek által követett útját egyengette.