Természettudományi Közlöny 1928. februárius 15. [antikvár]

Részlet a könyvből:Örök tavasz a magyar kertekbenNéhány nagy úr, kevés hivatalnok, nagyszámú pásztor, cselédség, - ez a régi Alföld népessége. És azon kép, mit a mérföldnyi távolságban elszórt emberi lakóhelyek, az egészen elszigetelt, félvad pásztorok, a beláthatatlan gulyák és ménesek nyújtottak az Alföldön, uralkodóvá lett hazánkban és a külföldön, és nehéz volt tőle megválni a viszonyok teljes átalakulása után is."Így jellemzi egy jeles historikusunk a magyar tájat 1885-ben, egy szersmind rövid, de találó magyarázatát adván mindannak, amit a magyar tájban és magyar lélekben pusztának neveznek. Négy évtized mulva, a csodával határos kertészeti és növényhonosítási eredmények után ugyanezen pusztai magyar klíma alatt írja gróf Ambrózy-Migazzi István 1913-ban a következő őserős szavakat:Anglia kertjeiben egyáltalában nincsen halott évszak. Ott télen-nyáron szubtrópikus világ él és zöldel, örökzöldlombú cserjéivel, fáival.Miért hiányzik ez a világ nálunk?Mert - így hangzik a kenetteljes tanítás - az örökzöldek jól érzik magukat Anglia óceáni klímája alatt, de nem viselik el a mi kontinentális teleinket.Nem! Százszor nem! Nem a klíma, mi vagyunk ebben a hibásak, az előítélet az, ami megbénít bennünket.Az örökzöld ültetvények hiánya nálunk nem egyéb, mint fokmérője annak a kulturális alsóbbrendűségnek, mely a kontinensen Angliával szemben, mint minden gyakorlati jelenséget, szabadföldi kertészetünket is jellemzi."Talán semmi sem tüntetheti fel jobban, mint ennek a két idézetnek a szembeállítása, hogy milyen óriási léptekkel haladt előre Magyarországban a művelődés: nemrégiben még a vadon puszták benépesítése volt az egyetlen magyar kérdés, ma pedig már a legmagasabb fokú kívánalmakat állítjuk még a szabadföldi kertészei elé is követelmény gyanánt.