Természettudományi Közlöny 1937. január-december/Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz 1937. január-december [antikvár]

Részlet: A művészi tájkép fejlődése. Valamikor régen egy jónevű piktorunk, aki különös szeretettel festette a vaskohókat, benyitott Kaulbach műtermébe. A ház gazdája kellő tisztelettel, de cinikus szavakkal fogadta a vendéget: Ön tájképész, vagy valami jobbfajta festő? A fiatal művész, akit nem értek váratlanul a szavak, elővette vázlatkönyvét. Megmutatta, hogy a vérbeli művész sohasem egyoldalú, hanem a festészet összes berkeiben járatos és jó tájképész is. Talán kevesen gondolnak arra, hogy Kaulbach szavai mögött egy világnézet rejlik. Régen az embert a világmindenség központjába állították, szembehelyezték a természettel, a többi élőlényekkel és azt tanították, hogy a művészre is csak egy nagy feladat vár : az emberi alak, szépség kutatása és megismerése. Ez a világnézet a renaissanceban érte el hatalmának tetőpontját, amikor ugyanis a tájképészet jóformán egészen visszaszorult. Talán nem is mondtuk ezt helyesen, hiszen a renaissance előtti időkben egyáltalában nem lehetett igazi tájképfestésről szó. A renaissance emberei előtt a megújhodás korával egy új világ tárult fel, de ők vesztettek is azáltal, hogy a tájképen keresztül nem ismerhették meg az emberi lélek és a természet nagy perspektíváit. Ezt a régiekről is elmondhatjuk. A nagy görög népnek sem volt érzéke a tájkép iránt, a rómainak talán még kevésbbé. Mese az, hogy Hadrianus a kilátásért megmászta volna az Etnát. Az Olympusról is csak annyit tudtak, hogy ott rablóbandák tanyáznak. Akkoriban még senkinek sem jutott eszébe, hogy oda vagy az Alpesekre feljusson. Sőt később, 1750-ig sem. De még ez a dátum sem jelenti azt, hogy valaki elmerült volna az Alpesek szépségében s azt ecsettel megörökítette volna. A tájkép megszületéséhez sokféle élménynek összhatása volt szükséges. Bizonyos az is, hogy az első tájképek nem a szép kedvéért születtek meg. Az ember feltalálta magát a természetben.