Természettudományi Közlöny 1937. január-december/Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz 1937. január-december [antikvár]

A művészi tájkép fejlődése. Valamikor régen egy jónevű piktorunk, aki különös szeretettel festette a vaskohókat, benyitott Kaulbach műtermébe. A ház gazdája kellő tisztelettel, de cinikus szavakkal fogadta a vendéget: Ön tájképész, vagy valami jobbfajta festő? A fiatal művész, akit nem értek váratlanul a szavak, elővette vázlatkönyvét. Megmutatta, hogy a vérbeli művész sohasem egyoldalú, hanem a festészet összes berkeiben járatos és jó tájképész is. Talán kevesen gondolnak arra, hogy Kaulbach szavai mögött egy világnézet rejlik. Régen az embert a világmindenség központjába állították, szembehelyezték a természettel, a többi élőlényekkel és azt tanították, hogy a művészre is csak egy nagy feladat vár : az emberi alak, szépség kutatása és megismerése. Ez a világnézet a renaissanceban érte el hatalmának tetőpontját, amikor ugyanis a tájképészet jóformán egészen visszaszorult. Talán nem is mondtuk ezt helyesen, hiszen a renaissance előtti időkben egyáltalában nem lehetett igazi tájképfestésről szó. A renaissance emberei előtt a megújhodás korával egy új világ tárult fel, de ők vesztettek is azáltal, hogy a tájképen keresztül nem ismerhették meg az emberi lélek és a természet nagy perspektíváit. Ezt a régiekről is elmondhatjuk. A nagy görög népnek sem volt érzéke a tájkép iránt, a rómainak talán még kevésbbé. Mese az, hogy Hadrianus a kilátásért megmászta volna az Etnát. Az Olympusról is csak annyit tudtak, hogy ott rablóbandák tanyáznak. Akkoriban még senkinek sem jutott eszébe, hogy oda vagy az Alpesekre feljusson. Sőt később, 1750-ig sem. De még ez a dátum sem jelenti azt, hogy valaki elmerült volna az Alpesek szépségében s azt ecsettel megörökítette volna. A tájkép megszületéséhez sokféle élménynek összhatása volt szükséges. Bizonyos az is, hogy az első tájképek nem a szép kedvéért születtek meg. Az ember feltalálta magát a természetben. Talán játékból, talán szellemi erőfeleslegének hatására arra törekedett, hogy utánozza a természetet s egyensúlyhelyzetet teremtsen a körülötte lévő mindenséggel. A tájkép tehát, legalább is a maga ősi formájában nem esztétikai kielégülés eredménye, a mai kor emberére pedig, aki bizonyára egészen más szemmel nézi a régiek vedutáit, mint azok másolói, egyáltalában nem esztétikai élmény. A XVI. századból levegőtlen tájak, barna, olajos tengerek, letört fatörzsekkel és összekuszált bokrokkal megrakott és alakokkal túlzsúfolt, aszfaltba" fulladt képek maradtak ránk. Festőik a természet egyszerű utánzására törekedtek és nem voltak nagyobb művészek, mint azok a kőkori őseik, akik az első díszítőművészetükben a növénylevelek alakját, a fák elágazásait utánozták. A hűségre, természetességre törekedtek, a közhelyek megfestésére, nem pedig arra, hogy a természetet fenséges pillanataiban örökítsék meg.