Tett 24-25. [antikvár]

EGÉSZ ÉLETÜNKÖN ÁT Útitársunk a boldogság vonatán A gyermek játszik. Játssza azt, hogy 5 repülőgép, s brummogva, kitárt karral rohangál körbe-körbe, játssza azt, hogy ő a mama, papa és a gyermek (felváltva mind a három), épít várat és szerel mozdonyt, játszik rablópandúrt és ipi-apacsot, „Ember ne mérgelődj "-öt, és „Amerikából jöttem"-et, futballozik és sakkozik, játszik, játszik fáradhatatlanul néhány hónapos korától felnőtt koráig. Sőt, felnőtt korában is. Sokat és sokféleképpen, olyan belefeledkezéssel, elmélyüléssel, hogy gyakran úgy tűnik, ez már nem is játék. Nem véletlen, hogy W. Stern a gyermek játékát „komoly játéknak" nevezte, s az sem, hogy a játék kérdése évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget. A neveléstudomány klasszikusai — Montaigne, Rousseau, Locke, hogy csak néhányat említsünk — nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, mégis a játék első alapos, módszeres tanulmányozására, csak a múlt század végén került sor: 1896-ban Kari Groos megjelenteti az állatok játékáról szóló munkáját, maid egy évvel később az emberi játékkal foglalkozót. Groos nem lát lényeges különbséget az ember és az állat játéka között. Szerinte mindkettő ösztönös, mindkettőnek a lényege és célja a hajlamok, a szükségletek begyakorlása, olyan előgyakor-lat, amely felkészíti a gyermeket az életre, ahol ezek a hajlamok megtalálják a természetes megvalósulás lehetőségét. Más szerzők — Grooshoz hasonlóan — a játékban pusztán egyes szervek, a szervezet egészének a gyakorlását látják, s ez a gyakorlás pozitív emóciót, „működési örömet", funkcióörömet kelt. Megint mások a játékot a fölösleges energia levezetésére alkalmas tevékenységnek tartják. A pszichoanalitikusok szerint a játék az elfojtott hajlamok, a szülőkkel, a felnőttekkel szembeni alacsonyabbrendűségi érzés kiélésének a lehetősége, s mint ilyen, kompenzációs tevékenység. J. Piaget, L. Sz. Vigotszkij, D. B. Elkonyin és mások hangsúlyozzák, hogy a játék lényege az, hogy a cselekvés belsővé válik, interiorizálódik, lelki folyamattá alakul. De bármennyire eltérő az egyes szerzők véleménye a játék lényegéről — és itt csak néhányat említettünk a fontosabbak közül —, abban mindenik megegyezik, hogy a játék a gyermek sajátos, központi — főként kisebb korban — egész idejét kitöltő tevékenysége. Tulajdonképpen a gyermek minden tevékenysége lehet játék, ha ez a gyermeknek örömet okoz, ha a játékban a feszültségek is leveze- tődnek, így az örömérzet mellett a megköny-nyebbülés élményét is nyújtja, s ha „maga a ténykedés, maga a manipuláció, maga az elképzelés szerzi a gyermeknek az örömet, nem pedig az, hogy egy szükséglete vagy egy vágya kielégült" (Mérei Ferenc — V. Binét Ágnes). A játéknak nincs és nem is lehet a közvetlen feladaton kívül más célja. Abban igazuk van a biológiai szemléletet vallóknak, hogy a gyermek játéka a funkcionális fejlődéshez igazodik, és különösen a kisgyermek játéka hasonlít az állatok játékához. Csakhogy minden életkornak, minden fejlődési szakasznak sajátos játéktevékenység felel meg, és a gyermek a következő fejlődési szakaszban már túlhaladja ezt a szintet. Már néhány hónapos korban játszani kezd a gyermek: megfog egy tárgyat, a szájába veszi, eldobja, megint megfogja, újra a szájába veszi és újra eldobja — ezt ismételgeti a végtelenségig. Próbálgatja a járást, az egyensúlyozást, a szavak formálását stb., mindig azt a tevékenységet, amelynek a véghezvitelére már megérett. Ez a funkcionális játék. Az érési folyamat, a fejlődés feszültséggel jár, a szervi változást cselekvésre késztető belső nyugtalanság kíséri. Ez a belső nyugtalanság készteti a gyermeket az állandó funkciógyakorlásra, amelyben a feszültség feloldódik és örömérzetet vált ki. Ez a funkcióöröm (Ch. Bíich-ler). A kisgyermek ekkor még egyedül játszik, még akkor is, ha más gyermek jelen van, de igényli, hogy főként a felnőtt jelen legyen, mert számára ő is hozzátartozik a játékhelyzethez. H. Wallon megismerő játéknak nevezi a gyermek önfeledt, elmélyült odafigyelését a tárgyakra, személyekre, történésekre, hangokra, vagyis azt a tevékenységet, amikor a gyermek erőfeszítéseket tesz, hogy minél többet felfogjon és megértsen környezetéből. Az előállító (fabrikáló) játékot is funkcionális játéknak tekinti, egv fejlettebb formának, amelyben már a kreativitás elemei lelhetők fel, ahol már nem pusztán funkciógyakorlásról van szó: a gyermek külön