Theologiai szaklap 1910. szeptember [antikvár]

Abaelardus Péter. (Harmadik közlemény.) Lehetetlen mégis, hogy most, midőn Abaelardus sajátos tanait megismertük s midőn felismertük azt az erőt is (intellektuális irány), a mely e sajátos tanok kifejtésére őt képesíté s azt az erőt is, a melv lehetővé tette, hogy e tanokat hirdethette is — ne szóljunk arról a szenvedésről és pedig forrása és hatása szerint, a mely reá nehezedett, — hogy igy az ő, valamint korának képét a történeti hűség érdekében kiegészítsük. ? szenvedések forrása bizony nemcsak a körülményekben, Abaelarduson kívül létező viszonyokban és tényezőkben, hanem magában Abaelardus személyében is keresendő. Az észre, a dialectika erejére bizta önmagát s ez erőben diadalmaskodva — elbízta magát, mindenkit lekicsinyelt s végre Párisban, akkor, midőn mindenki, mindenképpen, a tanteremben, valamint az utcán — ujjal mutatva reá — ünnepelte (L. Heloise levelét Migne 185.) — az emberekben eszközt látott az öndicsőítésre. ő, a maga egyedi voltában — a cél s minden más csakis eszköz. Dicsősége igy leszállította őt az érzéki éniség álláspontjára s ő, ki eddig fegyelmezett, erkölcsi életet élt, átadta magát lascivus, erkölcstelen életnek. Meghatóan maga írja le éppen ily lélektani alapon erkölcsi, bukását. Mivel a szerencse mindig felfújja a balgákat és a világi dicsőség a szellemnek erejét gyöngíti és érzéki csábítások útján könnyen felbomlasztja: ezért is én, ki az előtt egészen önmegtartóztatóan éltem — elkezdtem érzéki vágyaim zaboláit meg-; ereszteni; hisz immár önmagamban láttam az egyedüli philosophust, a ki még fennmaradt a világnak s kinek nincs mit tartani további alkalmatlankodástól. S minél továbbra haladtam a philosophiában és a theologiában, annál inkább távoztam el a pliilosophusoktól és a theologusoktól életem tisztátalanságát nézve. „Undorodtam attól, hogy a tanterembe menjek, ott időzzek; hogy ébren tartsam magamat egyformán éjjel a szerelemre, nappal a studiumra. Előadásaimban akkor mindig lanyha és hanyag voltam, ugy hogy