Theologiai Szemle 1988/4. [antikvár]

Egyházpolitikai fejlődésünk íve Negyvenéves az Egyezmény Olyan egyház nincs, amely ne élne bent a kor által meghatározott társadalmi közegben. Ez azért természetes, mert az egyház a Krisztusban hívők közössége, a hozzá tartozó emberek közössége, akik mindig történelmi összefüggések között élnek. Az egyház sohasem a történelemből kivettek, kiemeltek, elkülönítettek tábora. Csak az a kérdés, hogyan éli meg a konkrét történelmi szituációban a maga küldetését, rendeltetését, feladatát. Érdemes a magyarországi protestantizmus történelmét úgy áttekinteni, hogy abban az egyházpolitikai fejlődésre koncentrálunk, vagyis azt nézzük, hogy mi volt a helye és szolgálata a magyar társadalomban, miközben Isten igéjét hirdette és az abból következő etikai m agatartást élte és gyakorolta. A szabadságharcok oldalán magyarországi protestantizmus történelme azzal kezdődött, hogy az anyanyelvén megszólaló igehirdetés győzelmes erővel hódított országszerte. A nép nyelvén szólalt meg a Szentírás, tudós és szorgalmas bibliafordítók fáradságos munkája révén. Az igét hirdető és tollforgató magyar reformátorok az Isten igéjének hirdetésével egyúttal kiemelkedő szolgálatot végeztek a magyar nyelv fejlesztésének és a nemzeti műveltség terjesztésének érdekében is. Közismerten nagy érdemei vannak a magyarországi protestantizmusnak az iskolázás felkarolása, a könyvkiadás szélesítése, és a kor haladó eszméinek képviselése terén. A magyarországi protestantizmus élete mindig akkor volt biztonságban, amikor a Habsburgok gyarmattartó törekvésével szemben a nemzeti függetlenség csillaga valamelyest felragyogott. A protestantizmus szükségképpen menekült a nemzeti függetlenség védelmezőinek pártfogása alá. Szükségképpen támaszkodott az uralkodóház és a főnemesség helyett a nemességre és a városi polgárságra, a kor középrétegeire, s ezzel a magyar társadalmi fejlődést előrevivő tényezők egyikévé vált. Bocskai István erdélyi fejedelem szabadságharcának győzelmei béketárgyalásra kényszerítették a bécsi udvart.