Hadak útján 1999. március-április [antikvár]

I','I BAITÁRSI HÍRAPÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKÖZTATÓJA LI. évfolyam 1999. március — április 463. szám Századunk mérföldkövei Egy újabb mérföldkő a magyar honvédség történetében: 1999. március 12-én Hazánk a NATO teljes jogú tagja lett. Ebben az évszázadban hány mérföldkő volt, hányszor léptünk szövetségbe? Sokszor! És hányszor botlottunk el a köveken? Magyarország elvesztett ebben az évszázadban két világháborút, elszenvedett egy vörös forradalmat, ami borzalmas volt és elvesztett egy magyar forradalmat, ami dicsőséges volt. A század elején nyugati hagyományos ellenségeink ránk szabadítottak egy Tanácsköztársaságot, annak folytatásaként egy idegenek által vezényelt proletárdiktatúrát, népidemokráciát, amely valójában a proletárdiktatúra átkos örökségeként a mai napig is ott bújkál a közéletünkben. Na, de menjünk vissza hadseregünk szervezeti formáihoz. Osztrák-Magyar közös hadsereg, a Tanácsköztársaság vörös hadserege, majd a királyi Nemzeti Hadsereg, utána megint köztársasági Néphadsereg, Demokratikus Magyar Honvédség és végül, de nem utolsó sorban az Észak-Atlanti Katonai Szövetséggel együtt működő Magyar Honvédség, amely a „világ legerősebb katonai szövetség"-ébe lépett. Ezt a kifejezést egyszer már hallottuk, amikor a Varsói Szerződésbe léptünk. Akkor is „erősek" voltunk, csak éppen a szovjet katonai parancsnokság rendelkezett velünk. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében köztudott volt, hogy a magyar honvéd volt a legerősebb — még az ellenség is elismerte, de ott sem a magyar parancsnokolt. A Vörös Hadseregben mint ismeretes „mások" diktáltak. A Nemzeti Hadseregben már megoszlott a vezetés, de egységes volt a ránk nehezedő Trianon felügyelete alatt. Azután jött a második világháború, — valljuk be, a németek parancsnokságával, a 45-ös összeomlás után az oroszszovjet vezénylésével. Szegény Honvédségünk, csak akkor kezdett újabb mérföldkövet beásni, amikor a megszálló szovjet parancsnokság végleg elhagyta az országot. Átgomboltuk a mellényt és a zubbonyt. Haza került a Ludovika Zászló, érvénybe lépett a hagyományőrzés, a régi volt m.kir. honvédség tagjaira felfigyeltek. Aztán jött egy „pufajkás kormány — Na és?" — de a magyar katonaeszmény azért beépült a magyar honvédség lelkületébe és még ma is tart, de meddig? Most egy újabb mérföldkőhöz értünk. Érdekes vissza gondolni, hogy Antall József, volt miniszterelnök még az 1990-es évek elején, (amikor rohamosan gyengült a Szovjetunió) javaslatára feloszlatták a Varsói Katonai Szerződést. Mátyás királyra emlékezve hívta meg Visegrádra Lengyelország és Csehszlovákia vezetőit és javasolta, hogy a három történelmi múltú közép-európai ország együtt kérje felvételét a NATO-ba. Sajnos korai halála ezt meghiúsította. Ez, most megvalósult! A brüsszeli NATO-központban fennkölt szavak hangzottak el. Javier Solana NATO főtitkár többek között kijelentette: „A tizenkilenc szövetséges arra kötelezte el magát, hogy megvédelmezzék egymás biztonságát és területi integritását. Ez a legünnepélyesebb Ígéret, amelyet nemzet tehet és cserébe a három új tag számíthat szövetségeseink szolidaritására" Orbán Viktor miniszterelnök szavaiból idézek: A NATO mostam kibővítése történelmi elégtétel azért, ami 1956-ban Magyarországon történt. Azért, amit akkor mi magyarok tettünk, s mire minden nyugati demokrácia joggal lehet büszke. 1956 szabadságharca nélkül Magyarország nem lenne teljes jogú tagja a NjTigat szövetségének" Szép szavak, jó hallani, de majd meglátjuk, hogy csatlakozásunkkal eladtuk-e magunkat, vagy sem. A bajokkal egyenlőre ne törődjünk._ __Borbás Károly