Hadtörténelmi Közlemények 1998. szeptember [antikvár]

Zsigmond király és császár nevét olvasva, vagy hallva a középkor kutatóinak lelki szemei előtt többnyire egy idős férfi finom vonású, érzékenyen megfestett arca jelenik meg, a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött arckép. A középkori művészet legjelentősebb emlékeinek többségéhez hasonlóan a pergamenre festett portrénak első, 1930- as publikációja óta nem csak a kora, de mestere és készítésének helye is vitatott. A portrééhoz hasonlóan problematikus a középkorban szokatlanul hosszúnak mondható, ötven éves uralkodói pálya megítélése is: a túlzásokba eső magasztalástól a mélységes megvetésig Zsigmondnak már életében kijutott a megítéltetés skálájának minden foka. Kortársaihoz hasonlóan jó ideig az utókor is inkább elmarasztalta, mint dicsérte; főleg negatív vonásaira helyezte a hangsúlyt. Olykor még ma is kísért a műveletlen, életvitelében léha, művészetpártolásában csupán a külsőségekre adó, az országával, birodalmával és a törökkel szembeni védelemmel mit sem törődő Zsigmond képe. Pedig, főleg az utolsó évtizedekben, és az 1387-es illetve 1437-es évfordulók körül sűrűsödő monográfiák és tanulmányok, konferenciák1 és nem utolsó sorban a Budapesti Történeti Múzeumban 1987- ben megrendezett kiállítás és katalógusa, majd a huszitizmus kérdésével foglalkozó prágai művészettörténeti ülésszak2 és kódexkiállítás3, illetve a már a jelen kötetben is idézett „Nicopolis 1396-1996" című konferencia során nem csak a régi kérdésekre adott válaszokat módosították, hanem számos újat is felvetettek.