História 2003/1-10 [antikvár]

ÉLETKÉPEK, HÉTKŰZNAPOK A „tisztességes játék" Olümpiában Versenyszabályok, sportszerütlenséyek, büntetések A tisztességes játék" fogalma - az ennek megfelelő angol kifejezés, a fair play és német megfelelője, a Fairness - a 19. században vált általánosan elfogadottá ama sportoló tevékenységének értékelésére, aki a játék/ verseny szabályait pontosan betartja. Versenyszabálpk, Kr. e. G. század Az olümpiai játékok szervezői sokat tettek azért, hogy megőrizzék a versenyek tisztaságát. Rögzítették a versenyszabályokat, bírói testületet képeztek ki ezek betartatására, és még ezt a testületet is ellenőrizték az Olümpiai Tanács révén. Ezenkívül a küzdelmek első napján megkövetelték a versenyzőktől, hozzátartozóiktól, az edzőktől és a bíráktól azt, hogy esküt tegyenek a tisztességes játék szabályainak betartására. A Kr. e. 6. században, minden részletre kiterjedően, írásban rögzítették az olümpiai versenyszabályokat. A szabályok írásba foglalása és az arról való gondoskodás, hogy a göröglakta területeken ezek az írások mindenütt hozzáférhetőek legyenek a versenyzők számára, alapvető követelmény volt a négyévenkénti küzdelmek lebonyolításához. Hiszen a sportolóknak 10 hónapon át hazájukban és egy hónapon keresztül már Olümpia közelében kellett előírt felkészülést folytatni az olümpiai versenyre. Az utolsó havi közös felkészülés részben a mezőny megszűrését szolgálta; a leggyengébbeket hazaküldték. Viszont a megmaradt mezőny tagjai számára ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy a jelen lévő versenybírák se- gítségével egységes szabályértelmezést alakítsanak ki. Nyilvánvalónak látszik az is, hogy a periódus négy nagy küzdelemsorozatán, vagyis Olümpia, Del- Atléták egy feketealakos tálon, Kr. e. 5. század phoi, Nemea és az Iszthmosz versenyjátékain azonos szabályok szerint folytak a vetélkedések. A birkózás szabályait tartalmazó -Olümpiában 1964 és 1965 folyamán előkerült - töredékek első, megfelelően kiegészített sorai a következőképpen szólnak: „A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt " Ez a szabálytöredék nemcsak a versenyző, hanem még a versenybíró visel- kedését is szabályozza. A tisztességes versenyzés a szabályok szerint történő tusakodást jelentette, márpedig a nehézatlétikai számok (birkózás, ökölvívás, pankration) szabályok adta keretei között még halálos sérülést is büntetlenül lehetett okozni. Ismerünk olyan pankrationistát, akit azért neveztek el „Kézfejes"-nek (Akrokherszitész), mert ellenfelei kézfejét összeszorítva törte el azok ujjait. Tehette, hiszen ezt a pankration szabályai megengedték. A birkózásban valószínűleg sportszakmai okokból tiltották be az ilyesmit, ugyanis a látványos akciókkal kivívott győzelem sokkal vonzóbb volt a nézők számára is. Ha a birkózó szándékosan törte össze ellenfele ujjait, azonnal kizárták a küzdelemből, ha viszont elő-vigyázatlansága okozta a balesetet, a pénzbírság kifizetése és a szabályok betartására vonatkozó ígéret után tovább versenyezhetett. Természetesen ott, ahol a sportolót a „tisztességes játékra" késztették, megszabták a versenybíró viselkedését is. Ha a bíró tudatosan büntetlenül hagyta a vétkest, akkor neki magának kellett pénzbüntetést elszenvednie. A bíró semmiképpen nem próbálhatott meg honfitársának vagy annak a sportolónak kedvezni, aki az ö hazájával szövetséges városból jött. Azon atléta számára, aki a kimondott ítélet ellen szóban vagy tettel meg nem engedett formában tiltakozott, pénzbüntetést helyeztek kilátásba. A pénzbírsággal sújtott versenyzőnek pedig azt javasolták, hogy ha nem rendelkezik a megfelelő összeggel, úgy kéljen kölcsönt hazája (városa vagy tartománya) ünnepi követétől, theóroszától. A (lírák A szabályok betartatása a bírák (Hella-nodikai) feladata volt. A törvényőrök (nomophülakesz) kezdték meg betanításukat 10 hónappal a játékok megnyitása előtt, miután Éüsz tartomány arisztokráciájának tagjai közül sorshúzással kiválasztották a bírásko- 1,'n tíLiÉim mmMmmK dásra megfelelőnek ítélt férfiakat. Ezek létszáma változott, a legnagyobb szám 12 volt. A Kr. e. 5. század elejére Olümpia sportjátékai egyre nagyobb mértékben az összgörögség ünnepévé lettek, és e változás sajátosan tükröződött a bírák elnevezésében is. A Hellanodikasz, vagyis „hellénbíró" cím azt jelzi, hogy ezeket az embereket az olümpiai sportversenyeken túlterjedő, politikai jelentőségű döntések hozatalára is feljogosították. Erre példa az az ítéletük, amellyel az istenbéke megsértése miatt pénzbüntetést róttak ki a perzsákat támogató thesszáliaiakra és boiótokra. Általános ókori vélemény szerint a bírák igazságosságával nem is volt probléma. Mindössze egyetlen olyan konkrét esetről tudunk, amikor a bírák talán megalapozottan kerültek elfogult döntés gyanújába. Kr. e. 396-ban két bíró az éliszi Eupolemoszt, harmadik társuk pedig az ambrakiai Leónt nevezte meg a stadionfutás győztesének. (Mindig csak az első helyezést kellett eldönteni, így három bíró is elegendő volt az egyébként egyszerre húsz versenyző részvételével lebonyolított stadionfutáshoz.) León fellebbezésére a bírákat felügyelő Olümpiai Tanács pénzbírságra ítélte az ellene döntő két Hellanodikaszt, ám az egyszer már kihirdetett eredményt - valószínűleg ri-tuáhs okok miatt - nem másította meg. Eupolemosz és León nyilván igen szoros befutót produkált, s az Olümpiai Tanács tanúk meghallgatása után dönthetett a két bíró megbüntetéséről. Ám még ebben az esetben is fennállhat a jóhiszemű tévedés lehetősége. Figyelembe kell venni, hogy a versenyzők nemhogy rajtszámot nem viseltek, hanem teljesen mezítelenül futottak, sorrendjüket a szabad szemre hagyatkozva kellett megállapítani. Lehet, hogy a megbírságoh két bíró valóban tévedett, de egyáltalán nem biztos, hogy szándékosan. A versenybírák ellenőrző-fel-ügyelő tevékenységét nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy az atléták esküt tettek a játékok megnyitása után: egyrészt megfelelnek a részvétel feltételeinek, másrészt szigorúan tartják magukat a verseny szabályaihoz. :mények látképe Zeusz templomával. Rekonstrukciós rajz a 19. századból közlik. Ugyancsak Pauszaniasz leírása nyomán ismerjük az atléták már említett esküjét is. A jeles görög író valószínűleg Kr. u. 173-ban látogatta meg a játékokat, ám az esküszöveg, amelyet lejegyzett, alighanem a versenyek kezdeti időszakában keletkezett. Az idő elteltével azonban nem akartak változtatni rajta, nyilván ragaszkodtak a rituális hagyományhoz. Az eskütétel meglehetősen fenyegető díszletek mellett történt. A Tanácsház (Bouletérion) 24 x 14 méteres udvarában állt az Esküvédő Zeusz (Zeusz Horkiosz) kezeiben villámot tartó szobra, és emellett egy kizsigerelt vadkan véres belső részei intették az esküvőt arra, milyen sorsra juthat, ha esküszegése révén megsérti az istenséget. Növelte az eskü súlyát az, hogy az atléták egyenként járultak eskütételre a szobor elé, másrészt velük lévő hozzátartozóik mint eskütársak csatlakozhattak hozzájuk, így osztozva az eskü által vállalt felelősségen. A versenyzők A részvétel feltétele a következő volt: csak teljes jogú hellén szülők gyermekei indulhattak a küzdelmekben, olyanok, akik nem követtek el le nem vezekelt vérbűnt vagy istenkáromlást, és szabályszerűen készültek fel. Más-más tartalommal esküt tettek az edzők és a versenybírók is. Az előbbiek talán alátámasztották versenyzőik esküjét, esetleg garantálták, hogy a játékok idején alkalmazkodnak a szabályokhoz, illetéktelenül nem befolyásolják a küzdelmek kimenetelét. Az elsődleges forrás, Pauszaniasz szerint az esküt tévők harmadik csoportját „a versenyzőket és a lovakat korcsoportokba osztó" férfiak alkották. Ezek csakis a bírák lehettek, akik pártatlanságot ígértek, és azt, hogy nem fogadnak el senkitől sem ajándékot. Azt is megfogadták, hogy a versenyzőkkel lefolytatott tudakozódó beszélgetések tartalmát senkivel sem Durvaság A sportszerűtlenségek egyik fajtája a küzdősportokhoz kötődik, ahol nemegyszer előfordult, hogy az egyik sportoló szándékosan okozott halálos sérülést ellenfelének. Kiváltképp ökölvívásban történtek ilyen szörnyűségek. A 71. olümpián például, amely Kr. e. 496-ban zajlott le, az Asztüpalaia szigetéről származó Kleomédész a döntő mérkőzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A ver-