Igazság 1990. június 16. [antikvár]

Részlet:Egy mondat két halottról, igen, kettőről, bár magunk sem értjük, hogyan kerül ide az a másik, honnan veti elénk magát, a tudat miféle verméből, kegyeletsértően és gorombán, skizofréniákat hozva ránk, lélektorzulatot, ismeretlen arcot az arcunkon, és gyermekeink arcán, gyermekeink arcán, gyermekeinkén, akik végképp nem értik mi ez a rettenet, hogyan értenék, már előző szakaszában sem értették, nem értették, hogy mért, mitől lehet igaz ember a hazug és hazug az igazmondó, mitől lehet hűséges a hazájához, aki elárulja és mitől árulója a hazának, aki halálában is hű marad hozzá, mitől lehet áldozat az, aki öl, és mitől gyilkos, akit ölnek, nemértették, nem érthették, ki is érthette volna, ám most végképp megzápul a tekintet, árad valami előzőknél is nagyobb szörnyűség bűze, a tisztázás után való lerondítottság bűze, valami kegyeletes kegyelettelenség bűze, a lélek teljes és totális korrumpáltságának a bűze, gyalázatba fürdetése annak a tisztának, amit fel kíván venni a haza; nem, nem barátaim, amíg alternatív rossz beidegződéseinkkel, két halottra, bár a szívünkkel egyre gondolnánk, csak egyre, amíg radikális kúrátori következetességgel nem vetünk véget a skizofréniánknak, amíg hősként emlékezhetünk és emlékeztethetünk igazra és hamisra, hűre és hitszegőre, gyilkosra és áldozatra, nem remélhetünk tiszta és biztató jövőt sem a lélekben, sem a gazdaságban, nem, még a gazdaságban sem, mert nem csak a léleknek, a gazdaságnak is szüksége van a tisztaságra, a váltóértékek világos voltára, mindennek szüksége van, a lélegzetnek, amit beszívunk motalkógőzös, agyonfertőzött utcáinkon, hogy bele ne fulladjunk a fertőbe, hogy lábalásainknak legyen iránya, tere a menekülésre, igen, ki kell mondanunk ezt az igent az egy halottra és minden igaz halottjára a hazának abban az egy halottban, a hősökre, akikre valóban feltekinthetünk, akik csakugyan irányt szabhatnak életünknek, úgy kell kimondanunk, hogy semmiféle kétség ne igázhasson alatta, ki lehessen teríteni, mint a tiszta lapot, amire tiszta szavakat írhatunk, magunk is hagyjuk a tropista beszédet, mondjuk amint értjük és értheti bárki, nevezetesen, hogy ha Nagy Imrére gondolunk az egyik halottban, az áldozatra, és természetes, hogy rá gondolunk, akkor a másikban, az alternatív halottban, csak a hóhérra gondolhatunk, képtelenek vagyunk helyére rakni az egyik halottat anélkül, hogy helyére raknánk a másikat, megfelelő helyére, még akkor sem, ha vállalnunk kell a kockázatát, hogy egyesek szörnyülködve néznek ránk és nem értenek bennünket, nem értik, mért kívánjuk halálában is vesztét annak az embernek, aki viszonylagos békét teremtett nekik, szocialista-gazdasági értelemben talán még jólétet is, még kevésbé értenek bennünket, ha elmondjuk, hogy éppen ez a legfőbb bajunk, a viszonylagos jólét, a viszonylagos béke, a talán-jólét,