Múltunk 2011/3. [antikvár]

az olvasóhoz Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb történelemelméleti változását jelentette annak felismerése, hogy történeti elbeszéléseink és az egykor volt valóság viszonya messze nem annyira egyértelmű, mint azt a pozitivista felfogás feltételezi. A történetírásnak nem csak azzal kellett szembenéznie, hogy a múlt feltárását segítő anyag korántsem teljes, hanem azzal is, hogy ez az anyag maga is csak reprezentálja az egykor történteket, de nem azonos azzal. Ennek következtében az előző évtizedek igen csak sokrétű módszertani és elméleti változást hoztak, a történeti elbeszélés jellegének és szerepének átértékelésétől (eszerint azt elsősorban a textológia segítségével érdemes vizsgálni és értelmezni) a múltat reprezentáló források önmaguk eredeti kontextusában való megértésének igényéig. (Ez utóbbira kiváló példa a Múltunk 2011. évi 2. számában már bemutatott fogalomtörténet.) Ebben a számunkban Korképek és látszatok a két világháború között címmel szintén erre a kérdésre reflektálunk egy tanulmánycsokorral. A történeti értelmezés és elemzés számára nem csak az a megállapítás fontos, hogy a múlt közvetlenül nem megismerhető. Legalább ennyire lényeges, hogy a társadalom is reprezentációk világaként működik, tagjai, szereplői, legyenek egyének, csoportok vagy intézmények, folyton értelmezik és keresik helyüket, szerepüket. Ennek megfelelően próbálják meg interpretálni korukat és reprezentálni saját helyüket, feladatukat. A történész tehát nem csak azt kérdezheti meg, mi is történt valójában, hanem azt is, miként láttatták saját magukat egy-egy korszak szereplői, milyen céllal tették ezt, illetve milyen eszközeik, lehetőségeik voltak arra, hogy önreprezentációjukat elfogadtassák másokkal. Az itt közölt tanulmányok egy jól körülhatárolható korszakon belül sokféle nézőpontból mutatják be ezt a problémát.