Múltunk 2015/1-4. [antikvár]

Sipos Levente (1940, Torda - 2015, Budapest) Egyetlen történész sem szabadulhat a neveltetésétől és a kortól, amelyben élt. A kérdés az, vajon kamatoztatni tudja-e ezeket az adottságokat, segítségül szegődik-e mellé a szocializációja, vagy elveszíti ezeket a lehetőségeket, esetleg béklyóivá válnak? Sipos Levente a visszatérő típusú történészek közé tartozott, akinek életpályájáról elmondható, hogy kényszerű nagy kerülővel ugyan, de a rendszerváltást követő több mint húsz esztendőben visszatérhetett azokhoz a témákhoz, amelyek közel álltak hozzá, de amelyektől a kor kényszere eltérítette. Nemcsak visszatért, hanem szakmai munkája ekkor bontakozott ki igazán, s hozott a magyar történésztársadalom számára értékes eredményeket. A szocializációban az első meghatározó elem az erdélyiség volt: a falvak, az agrártársadalom világa, a nemzeti látószög kialakulása és megmaradása, a szülőföld kényszerű elhagyásának emlékével. A második elem a gyermek- és kamaszkorban a nagyvárosi életbe való beilleszkedés a munka és teljesítmény révén. Az 1956-os forradalmat bár kívülről, de közelről szemlélte. Nagy Imre oldalán érezte magát; később is csak egyetlen egy alkalommal írta le külön kérésre azt a kifejezést, hogy ellenforradalom. Személyes tapasztalatokon alapuló, tudatos, szilárd elhatározás volt ez: az intenzív művelődés vágya vezette, ami-