Trianoni Szemle 2014. július-december [antikvár]

Részlet a magazinból: "Műveld a csodát, ne magyarázd!" - adta fel Nagy László a leckét valamikor, még a pokolba kívánt diktatúrák idején. Márványlapra méltó erkölcsi intelem ez a javából, maga az alkuképtelen és megvesztegethetetlen igazság. Jelentésének térbeli kiterjedéseit és közösségre szabott korlátait egyaránt érzékeljük, és nyomában folyton ott kúszik a kétely: csak teremjen rá ember, aki bátor megfogadni, képes végrehajtani. S bár tudjuk, a költő csodaművelésének óhaja az ember szellemi tevékenységének egészére vonatkozik, én most a költészetre, a művészetre irányítom a felszólítást, mert szállóigévé lett mondásával Nagy László nem trükkökkel manipulált, nem szemfényvesztő mutatványokra biztatott. Azokat a pályatársakat szólította, akikről felételezte, hogy ismerik, s használni tudják még az ősi igéket. Szájuk tiszta, szándékukban eltökéltek, akár az ószövetségi próféták, általuk megszólalhat az Isten is. Nagy László követői közül ilyen természetű szózatot segített világra a Petőfi sírját rázó Utassy József szája, de a Zúg március című versével egyrangú a pályatársaihoz írott Cantata profana is. És - kétségtelenül - ezen a nyelven fújt riadót a másik József - Ratkó - a sok millió meg nem született magzatért, halott halottainkért, akiknek hiányát ma is nyögi a magyar társadalom. De számon tartjuk a Kilencek költőcsoport tagjait, akik a '80-as évek elején - mert homlokukra nem írhatták - a fentebb idézett Nagy László-i meghagyással szentesítették az általuk alapított költői díjat. A napkorongot ábrázoló plakett köriratát betűzve ekkor szembesültünk újra az ismerős paranccsal: "Műveld a csodát, ne magyarázd!" S ebben a viszonylatban mi az a negyven esztendő, aminek előtte a fenti mondat leíratott? Egy közepes fuvallat csupán, ám a túlélésre berendezkedett emberi elme amennyire lassú a teljesítésben, pont annyira serény a feledésben. legyen bár így, valakinek ki kell mondani hogy a csoda akkor nem maradhat el. Csoda nélkül nincsen hit, nincs remény."