Történelmi Szemle 1967/2. [antikvár]

A magyar irodalomtörténeti kézikönyv vitájának anyagából* szűcs JENŐ A magyar irodalom története I. kötetéről Mai és rövidesen sorra kerülő további megbeszéléseink során lényegében azt a dialógust szeretnénk folytatni — ezúttal „A magyar irodalom története" c. szintézis kapcsán —, mely irodalomtörténészek és történészek közt, nyomtatott művekben és különböző tudományos konferenciákon egyaránt, főként az elmúlt évtized során élénkült meg, s olyannyira hasznosnak bizonyult. Remélem, ki merhetem mondani —• kölcsönösen. A történetírás művelői számára mindenesetre igen hasznos és gyümölcsöző volt ez a párbeszéd, már csak azért is, mert e fogalomnak („dialógus") a mai politikai-publicisztikai használatával ellentétben, úgy érezzük, nem egymástól távolálló, s mégis bizonyos jóindulattal közös vitanyelvet kialakítani óhajtó felek érintkezéséről van szó, hanem olyanokról, akiknek nézőpontjai, fogalomkincse, kategóriái nemcsak fundamentálisan azonosak — a történelmi materializmus bázisán —, hanem a legtöbb részletvonatkozásban is egymásba illenek. A történetírás és irodalomtörténetírás viszonyát tekintve a magyar historiográfiában nagyjából három fázis különíthető el. A tudományos történetírás kezdetekor, a XVIII. században, de részben még a XIX. században is, a vizsgálódás két ága differenciálatlanul, egymástól alig elkülöníthetően fonódott egymásba. Anélkül, hogy az irodalomtörténeti kutatásnak már a XVIII. században fellépő előfutárai érdemeit kétségbe vonnánk, nagyjából mégis elmondható: a történetírás ebben az időszakban — mind az ediciós tevékenységet, mind az ábrázolást illetően — részben abszorbeálta azt a kutatási területet, amit ma „irodalomtörténeten" értünk, részben viszont még nem is ismerte fel annak sajátos problematikáját és külön tárgyát. A második fázisban — a múlt század dereka, főként vége óta — viszont az önállósult irodalomtörténet és a történetírás, mintegy a differenciálódás lendületében, meglehetősen eltávolodott egymástól s távolba szakadt rokonok módjára, a kötelező udvariasság keretein belül ápolta a rokonságot. Viszonylag kevés volt a közös nevező, az egymást kölcsönösen támogató eredmények, vagy ha voltak is ilyenek, nem illeszkedtek eléggé egymáshoz, gyakran figyelmen kívül maradtak. Ezen a helyzeten bizonyos meg-megújuló kísérletezések (mint pl. a „művelődéstörténet" megszületése) sem javítottak gyökeresen. Mintha éppen napjainkban születnének meg egy új, harmadik fázis — egy magasabb fokú integráció — előfeltételei. Ami természetesen neiii azt jelenti, hogy valami primitív és tagolatlan egység lenne a cél, hanem azt, hogy az önállósult tudományágak a maguk ,,szuverén" határai közt a közös kérdésfeltevések módját keresik, a közös nyelvet munkálják ki. ' 1965 decemberében és 1967 februárjában az MTA Történettudományi Intézete és hodalomtörténeti Intézete közös vitát rendezett a, Magyar Irodalom Története c., 1965-ben megjelent kézikönyvről. I Történelmi Szemle 1967/2