Történelmi Szemle 1987-88/3. [antikvár]

IN MEMÓRIÁM RÁNKI GYÖRGY Ránki György sírjánál A fakoporsó, amelyet most barátok, sorstársak, hívek könnyező lélekkel és a felkavart napok névtelen szorongásával veszünk körül, olyan egyszerű, mint ő maga volt. Rajta három szikár szó: élt ötvenhét évet. A világ számára, meglehet, csupán ennyi a lényeg, de mi, barátok, hívek, történészek embertelennek és ahistorikusnak érezzük e szűkszavú hivatalos közlést. Mit is mond e három szó arról a fél évszázadról, amely az alig serdülő gyereket a haláltáborba, csaknem a fizikai megsemmisülésbe sodorta, felnőtt számára pedig a szellemi önredukció és a morális pusztulás szakadékai között kanyargott? És mit mond arról az emberről, aki a sors kegyelméből megmenekült a lágerből, s aki jelleme erejével elkerülte a szellemi önredukció és a morális torzulás szakadékait? Milyen parányit, milyen mulandót zár magába ez a koporsó abból a Ránki Györgyből, aki a történelmi örvény legmélyéről jutott el egy alkotó emberi közösség, a hazai és a nemzetközi tudományos közélet vezető posztjaira! Hónapok, évek múltán lehiggadt elmék majd szakszerűen kijelölik helyét korunk történetírásában. Bizonyára évtizedekig lesz rá mód és késztetés, hogy szaktanulmányok, esszék, emlékezések bemutassák Ránkit, a tudóst, a fáradhatatlan kutatót, a fegyelmezett elemzőt és a széles látókörű összegezőt; lesz alkalom felidézni a tanárt, aki a történelmet megérttette a diákkal, és emberileg megértette a diákot, aki nemcsak írt és oktatott, hanem szervezett is, és ebben a nehéz mesterségben, a megtervezett vállalkozásban éppolyan könnyed nagyvonalúsággal tájékozódott, mint a statisztikai adatsorokban vagy a második világháború bonyodalmaiban. Remélem, megadatik még nekünk vagy az utókornak, hogy feltáijuk: milyen nagy szerepe volt Ránki Györgynek történetírásunk új útjainak megnyitásában, egy szabadabb, alkotó kritikai légkör megteremtésében. De én most nem a tudósról, a tanárról, a vállalkozó szervezőről, hanem a bennem elevenen élő, még lélegző embenől szeretnék szólni. Nem kell hozzá semmi távlat: az együtt töltött évek során mindannyian éreztük, és az evidencia bizonyosságával régtől tudjuk: kivételes nagy ember élt körünkben. És itt nemcsak ragyogó intellektusára gondolok: az az első látásra megragadóan sugárzott a homlokáról, a szeméből és a szavaiból. Most az öncélú, nem önérdekű, hanem az ügyért és az emberekért való értelmet, vagy többet: a megértést emelném ki. Mert néki nemcsak kivételes memóriája, gyors és sokoldalú tájékozódó képessége volt, nemcsak bonyolult adatsorokat, képleteket, összefüggéseket látott át pillanatok alatt, hanem megértette az embereket.