Új Dunatáj 2000/1-4. [antikvár]

Fried István • Erdély: Kultúrák találkozása Fried István ERDÉLY: KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSA „úgy van! így hozta ezt időnek forgása, Országoknak, szükség, légyen változása: Nem lehet világnak egy módon állása. Ebben áll nemzetek fő-boldogulása." (Barcsay Ábrahám) Mind a tudományos kutatás, mind a szépirodalmi elmélkedés számtalan ízben emlékezett meg azokról a közeledési/közelítési törekvésekről, amelyek Erdély egykori kultúráinak, a magyarnak, a német nyelvűnek, a románnak (hogy a kisebb létszámú nemzetiségekről ezúttal ne szóljunk) alakulástörténetében - szerintük - nem csekély szerepet játszottak. A kölcsönös fordítások, a pubücisztikai és tudományos ismertetések vaskos bibliográfiába foglalt/foglalható adatai jórészt ismertek, protokollárisán ünnepélyes alkalmaidkor felsoroltatnak, hogy aztán a hétköznapokba süllyedjenek alá, amelyeket a legkevésbé sem jellemeznek az efféle törekvések. Pontosabban szólva: a többségi vagy a magát győztesnek, erő-sebbnekvélő fél nem mutatkozik érdekeltnek a kulturális közeledésben, többnyire a valamilyen szempontból kisebbség hangsúlyozza a méltányosabb együttélési formákat célzó, a másikat/másságot nem pusztán eltűrő, hanem elismerő szándék tettre váltását. Jól ismert annak a tézisnek és/vagy elképzelésnek sorsa, amely Erdélyben mintegy keleti Svájcot akart látni vagy láttatni, de egészen konkrétan: Ady és Goga találkozása, kísérlete egy, legalább a személyes érintkezésben megvalósuló igazi (kulturális) találkozásra, a hajdani „tudós-köztársaság" álmának újra-álmodására szintén kudarcba fulladt. Napjaink politikai és tágabb értelemben vett kulturális törekvéseit szemlézve, nemcsak a romániai román/magyar viszony problemadkussága bukik ki; a kompromisszumos, olykor rögtönzésszerű magyar magatartással olyan célszerűként deklarált (hivatalos?) román magatartás áll szemben, amely a nemzetközi megítélés kedvezőbbre hangolásával, nem pedig a kisebbségi kérdés radikális újragondolásával indokolja a korábbinál hajlékonyabb, bár messze nem hajlékony magatartását. A magyar egyetem ügye pedig, függedenül annak „elméled" és „gyakodati" megalapozottságától, a román értelmiség számottevő részében nem a kisebb régiók, „egységek" természetes (kulturális) önszerveződéseként jelenik meg, hanem részint „öngettósító", részint szepa-ratív törekvésként.