Új Dunatáj 2002. március [antikvár]

Részlet: Mészöly Miklós: Vakügetés és megbocsátás Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappan-e a jövő s nem a jövő, derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? Az ilyen töprengés akár mindennapossá tehetné bennünk a mágia varázslatát. Igen... Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen üget a maga biztos célja felé, s ha történetesen nem elégszik meg a hódító megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb tartással ügessen tovább s térjen vissza - a kiindulópontjához. Sőt anélkül teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürkülne bele (holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen, az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a végtelenről; bár csak fogalmat.