Utunk 1940. szeptember 1-1941. június 1. [antikvár]

Részlet: Nemrég a tiroli Alpokban jártam. Kedves, idilli világ, fölséges hegyvidék, ahol a sejtelmesen zizegő fenyőerdők, virágos rétek, kristálytiszta patakok, haragos sziklák, vad vízesések, csillogó gleccserek, káprázatos fehérségű hófedte hegyormok és bércek a nyárdéli napsütésben állottak s ahová a távoli völgyekből enyhe szellő szárnyán hullámzó rezgéssel felhatoló harangszó zengése, egy-egy tehénkolomp méla csengése ünnepi zene, felséges Istent dicsérő dallam voltak a természet néma csendjében. Bármerre haladtam az egyre emelkedő keskeny ösvényeken, kőgörgeteges hegyiutakon, lépten-nyomon találkoztam a felfeszített Krisztus képével. Minden átfordulón, minden csúcson, minden harmatos forrásnál ott áll a kereszt. Egyik útjelző kereszt alatt ez a felírás állott: „Én vagyok az út".- Megálltam és gondolkozni kezdtem. S ott fent a fényes napsugárban, friss levegőben, fenyőillatban, ünnepi tisztaságban, mélységes csendben a lelkem mélyébe hasított az Úr szava: „A szoros kapun menjetek be: mert tágas a kapu és széles az út, mely a veszedelemre viszen; és sokan járnak rajta. Ám szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen; és kevesen vannak, kik megtalálják azt." (Máté 7, 13.) Világosan láttam az írás szavát, melyet a lélek értékéről, az Isten országáról, a kincskeresésről, a gyöngyvásárlóról, a tékozló fiúról és a jó pásztorról mond. És eszembe ötlött a kemény szeretet, mely mindent és mindenkit elhagyni kész, hogy az Urat követhesse, és üdvét elszántan keresve, minden áldozat árán Istennel s Istennél célba érjen.