Valóság 1967. január-június (fél évfolyam) [antikvár]

r. várkonyi ágnes Rákóczi és a jobbágyság 1706 nyarán egy kuruc katona így ír instanciájában a Fejedelemnek: „Azon szabadságnak helyreállítása egykönnyen véghez nem mehet, hanem . . . Nagyságod szerencsés győzedelmes fegyvere által ós sok, Nagyságod igazán, hazája mellett serényen táborozó, vérét kiontani nem szánó haza fiai által." Nehéz sebekbe esett —írja — magát gyógyíttatnia kell, s nincs rá tehetsége, ha meghal „egyebet fiaimnak véres sebeim emlékezésénél nem hagyhatok". Valóban csak véres sebeinek emlékezetét hagyta ránk a Rákóczi-szabadságharc csataterein harcoló szegénység ? Vagy jóval többet ? A szabadságharc célja — amit az idézett sorokban a kuruc vitéz Rákóczi igazának nevez — az ország szabadságának és függetlenségének visszaállítása volt. Csakhogy független országban a feudalizmus viszonyai között a szabadság nagyobbrészt nemesi előjogokból állott, a földesúri osztály hatalmából mindazok fölött, akik szegények és jogtalanok, s a jobb életre, tartós gyarapodásra módjuk kevés, reményük alig lehet. Mégis, Rákóczi csak velük bonthatott zászlót, s ha a falvak népe nem forgatja a kardot, a nemesi Magyarország előtt sem nyílik út, hogy sérelmeit orvosolja. Az ellentmondás nyilvánvaló. De a történettudomány sokáig nem vett róla tudomást. Megdönthetetlen igazságként ismételték több mint száz éven át a polgári Magyarország historikusai: uraik mellett a nemzetért önzetlenül ontották vérüket a szegénylegények. Pedig ugyanakkor néhány jószemű historikus kiadta a jobbágykatonák harcának társadalmi indítékait dokumentáló legfontosabb forrásokat. 1849-ben az ónodi országgyűlés végzéseit, 1859-ben beszámolókat Esze Tamásék mozgalmáról, 1861-ben a fegyvert fogóknak szabad földet ígérő fejedelmi toborzólevelet s 1906-ban a jobbágyfolyamodványokat. Ezek a folyamodványok a szabadságharc alatt Rákóczit arra emlékeztették, hogy amikor Esze Tamás a tiszaháti felkelők követségében kint járt Brezánban, a Habsburg-ellenes támadás megindításáról tárgyalva feltételeket szabott: ismerje el hadinépének és mentse fel őket az úrbéri terhek alól. Minket pedig ma arra figyelmeztetnek: mikor a jobbágy kardot emelt az ország függetlenségéért, nem urainak jóléte lebegett szeme előtt, hanem legsajátabb társadalmi érdekéből cselekedett. Bőven idézhetnénk tehát leveleikből, ha beérnénk azzal, hogy ismertessük a jobbágykatonák reményeit és csalódását. De ily módon csak a sokat hallott megállapítást illusztrálnánk: a jobbágyság a társadalmi felemelkedés reményében fogott fegyvert, ám ez a reménység megtört a nemesség hatalmán, az urak önzésén. Csakhogy ez a megállapítás így ma már nem ad kielégítő választ. Túlságosan általános, nem világítja meg, miben rejlett a társadalmi felemelkedés lényege, melyben a jobbágyok reménykedtek. Ma már úgy látjuk, ez a megállapítás mechanikus, nem számol az osztályok dialektikus mozgásával. Ebből a Rákóczi-szabadságharc történelmi jelentőségére és a jobbágyság történelemalkotó szerepére vonatkozóan egyaránt sematikus és téves következtetések vonhatók le. Mert: ha a szabadságharc a jobbágyok rovására a nemesi kiváltságok maradéktalan érvényesülésében teljesedhetett csak ki, ha győzelem esetén a rendek régi hatalmát erősítette volna meg, akkor — a mi nézőpontunkból tekintve rá, az egyetemes előrehaladást tartva szemünk előtt — nem lehetne több országunk történelmi útján sem, mint idejétmúlt gát, fölösleges kitérő. Ha pedig a jobbágyi követelések letörésében, a nemesi kiváltságok regenerálódásában a történelemnek valóban valami mereven szükségszerű vastörvénye ¦érvényesült, akkor a jobbágyoknak szabadságot ígérő fejedelem csak illúziókat kergetett