Vigilia 1941. szeptember [antikvár]

Részlet: A Bodrogközön vadásztam a kutyámmal. A sík mezőn megállított egy látvány. Kis mákföld közepén ócska zsakettben, pinesben állt egy madárijesztő. Az égen egyhangú, vígasztalan köd komorlott, mintha örök időkre öntötték volna ólombaldachinnak. Lent szél szaladgált az őszi mezőkön, de a ködöt, mely magasabban volt, nem mozdította meg. A távolban elsárgult füzesek látszottak halványan. Másutt faluk rémlettek tornyukkal és jegenyéikkel. A mákfejeket elhordták, de a szárak ott zörögtek a szélben. A közeli földek tengerijét elhordták, de a góré sziszegett a szélben. A madár- ijesztőt ottfelejtették. A szélben nyujtogatta rongy-karját, talán az elbújt Nap felé, talán távoli tűzhelyek felé, talán gyermekek felé, de állandóan lecsuklott mélabúsan és lemondóan. Hozzámentem, hogy közelről lássam. A zsakett melle szénával volt kitömve, a zsákbabújtatott lábszár napraforgó szárából készült, a feje-nyaka szalmacsutak volt. Melléhez nyúltam. Ekkor két cinke repült ki belőle. Megtapogattam a helyüket: meleg volt az illatos széna. Ekkor eszembe jutott Juhász Gyula. Ha ez a mákvetési őr most megelevenedne és lantot adnának a kezébe, - gondoltam, - olyan verseket írna, mint Juhász Gyula, aki tanár volt, költő, vigyázott az emberek vetésére. mákokra és mákvirágokra. s az Élet, a gyümölcsöket betakarító Élet úgy ott felejtette az őszben, a szomorúságban, az egyedüllétben, mint gazdája ezt a madárijesztőt. Amit ez a mák-felügyelő látott itt, az láthatta Juhász Gyula. Másoknak nyíló tavaszokat, másoknak érlelő nyarakat, másnak gyümölcsöző őszöket, violaszín estéket, hamar pírjukat vesztő hajnalokat, másoknak végtelen távlatokat nyitó utakat, örök elmúlást az örök születésben, A napraforgó itt nőtt, szívta a fényt, és elszáradt. A széna virág volt, talán Annáé, talán Klytemnestráé, talán egy színésznőcskéé, talán az anyjáé: most illatos emlék lett. A szalma kenyeret termett valakinek. Mindezt az ősi, vérrel és verejtékkel zsírozott föld álmodta ki, magyarnak, letagadhatatlanul magyarnak, s nem változtat ezen semmit az idegen zsakett és a pincs, a klasszikus műveltség, a franciás parnasszíenízmus és a dekadencia. Az emlékek illatos szénájában ott a meleg fészek és benne Juhász Gyula szerelme, a kis családi tűzhely, a nagy magyar család, a végtelen világcsalád iránt, dalosan, frissen, mint A cinke tavaszszal s fázósan. de élően, mint a cinke az őszi szélben, szívbemarkoló egyedüllét középén.