Vigilia 1943. február [antikvár]

Részlet: "Fajából kiszakadt magyarnak" nevezte magát Ady Endre valamelyik versében. Viszont egy nyugati ismerősöm egyszer úgy jellemezte Magyarországot, hogy "Budapest is csak egy nagy jurta", azaz téli szálláshely, mint a nomád népek sátortábora. Nem tudom, hogy ebben a véleményében nem a halászbástya, vagy az állatkert és egyéb századfordulói építmények sátorformát utánzó tornyocskai erősítették-e meg, de hisz a moszkvai Kremlre méginkább ráillik a jurta hasonlat és ezek a formák nekünk kedvesek. Gyökerünkben keletiek vagyunk valamennyien vagy egészen, vagy csak egy kevéssé, de sokkal inkább európaiak, hogysem kelet forgószél rendszereinek, legyen az mohamedanizmus vagy egyéb kereszténytelen dzsingizkáni lerohanás, odafeküdhetnénk. Csak ezer éve vagyunk itt keresztények Európában, habár már a délorosz steppén, Etelközben,' Kaukázusban érhettek keresztény kultúrbefolyások. Mégis olyan nép vagyunk, amely komolyan veszi a kereszténységet s sokszor- az újonnan jöttek elszántságával védi azt. A magyar kereszténység még távolról sem futotta ki formáit, nem teljesítette be lényegét. Még nagyon nagy jövője van. Türelmét, mindenkit magához ölelő karját, vagy a szívélyes vendégfogadó mozdulatot Keletről hozta. Pusztulván és vérét számítás nélkül ontva, sokszor nem apáról fiúra örökítette magyarságát ez a nép, hanem a véres rögökről adott kenyeret újonnanjötteknek, akiknek a java azután magyar lett. Ősi mozdulataink biztonsága azonban évezredes tapasztalatokat takar. A magyarság népi tömegeiben oly végtelen nyugalommal, mindent megemésztő, felőrlő mozdulatlansággal ül itt Európa közepén, mint aki tudja, hogy valami hivatása, kötelessége van itt, s nem akar elfutni a kötelessége elől. Az a csoda, hogy itt vagyunk, sejteti velünk azt a csodát is, hogy miért vagyunk itt a természeti törvények megcsúfolására, nem éppen kényelmes helyzetünkben mégis élőn és gyarapodón, ha hullanak is rólunk a száraz ágak. A kelet-nyugati kettősség legnagyobb vértanújáról. Ady Endréről akarok itt írni vázlatszerű sorokat. Nem hiába írta Áprily Lajos Patröklos című verset, a hősét, akinek holttestéért ellenséges csoportok versengenek. A mi világunk talán abban is árnyékvilág, hogy minél több irányból bocsátjuk a megvizsgálandó tárgy felé fénycsóváinkat, annál több árnyékalak wajang-játékja űzi előttünk a maga látszat-eposzát. Adyra azután igazán sokfelől hull a fénycsóva vagy az emlékezés petróleumlángja halála utántól fogva.